Volt már arra példa, hogy egy erdélyi származású, név szerinti említésre nem méltó tollnok az Ismerős Arcok szívbemarkoló Nélküled című dalát giccsesnek nevezte, így azon sem lepődhetünk meg, hogy a jobb sorsra érdemes Ágoston Hugó a székely himnuszt nevezi annak, igaz, Domokos Géza és Kányádi Sándor mögé bújva.

Ha pontosan és teljes terjedelmében idéznénk, mit is írt Kányádi Sándor erről a kérdésről, az szétfeszítené e szöveg kereteit, mindenesetre szó sincs sommás legiccsesezésről.

Domokos Géza vonatkozásában semmit nem leltem e témában a világhálón, rám maradt viszont az apai örökség részeként egy történet. Az RMDSZ elnökségének néhány tagja cserélt eszmét a székely himnusz művészi értékéről, amikor Domokos Géza elmesélte, hogy egy idős székely bácsival rendszeresen elbeszélgetett az egyik kicsiny székely faluban. Ritkán találkoztak, évente-kétévente. Egyik alkalommal azonban, amikor érdeklődött a bácsi felől, arról tájékoztatták megrendülten a falusiak, hogy a bácsit agyonverte a román titkosszolgálat, mert híre ment, hogy rendszeresen énekli a székely himnuszt. Ebből a Bukarestben szocializálódott, bevallottan „két nemzetben gondolkodó”, olyan kulcsfontosságú történelmi események kapcsán, mint az Észak-Erdély visszatérését eredményező második bécsi döntés, a román narratívát hiba nélkül felmondó Domokos Géza is azt a következtetést vonta le, hogy az a dal, amiért emberek halnak meg, szakrális dimenziót nyer, és az bizony az ő számára is himnusz.

Bekezdésről bekezdésre elemezhetnénk a magyar vezetést hibáztató Ágoston Hugó-szöveget, de fókuszáljunk annak lényegére. Az anyaországi agyonkoptatott ballib paneleket előszeretettel és halmozva alkalmazó szerző, aki „Európában számkivetett, elszigetelt és oroszpárti Orbán Viktorról” ír, majdhogynem rémképként festi fel, hogy az eset kapcsán netán már írhatják a forgatókönyvet „az RMDSZ kiakolbólítására a kormányból, majd akár a parlamentből is”.

Maga a feltételezés igencsak túlzás, hiszen a románok reakciója inkább csak kötelességszerű berzenkedés volt, amit a Köztársasági Elnöki Hivatal méltósággal és kellő fölénnyel helyretett. De annál is nagyobb az anakronizmus. A kormányzati szerep elvesztésével riogatni 2023-ban? Ugyan!

Érdemes felidézni e kérdésben a kezdeteket. Az 1996-os választások után az erdélyi magyarság akkor még egységes érdekképviselete, az RMDSZ első ízben vett részt a román kormányban. Ez egy olyan straté­giai döntés volt, ami lecövekelte a szervezetet a „labanc” politikai vonalvezetés mellett. Az RMDSZ-ben annak 1989 decemberi megalakulásától kezdve óta két megközelítés, két politikai filozófia, két paradigma képviselői feszültek egymásnak.

Az egyik oldalon a céltételező, az eszközöket a célokhoz igazító, távlatos, autonomista gondolkodás hívei álltak, akik arra keresték a választ, hogy milyen létkeretben lehetséges a képviselt közösség hosszú távú megmaradását biztosítani. E megközelítés óhatatlanul is konfliktusokkal jár, hiszen az eltüntetésünkre törekvő román hatalom csak akkor hajlandó bármilyen engedményre, ha arra rá van kényszerítve.

A másik oldalt a jövőkép nélküli, mindenáron konfliktuskerülő, a célokat az önkorlátozással eleve leszűkített eszköztárhoz igazító tábor jelenítette meg. E távlattalan politika a nem is oly lassú, immár három népszámlálás által visszaigazolt felmorzsoltatást hallgatólagosan tudomásul veszi. A betegség okának megszüntetése helyett e „kezelés” a fájdalomcsillapításra szorítkozik.

Ha voltak is kísérletek az autonomisták részéről arra, hogy visszatérítsék az RMDSZ-t előbb belülről, majd kívülről az önálló, magyar érdekeken nyugvó politika útjára, leszögezhetjük, az 1996-os kormányzati szerepvállalás a tájba simuló, helyzetelfogadó, eseménykövető politikát tette egyeduralkodóvá máig ható érvénnyel. A kilencvenes években még remélni lehetett, hogy külpolitikai nyomásgyakorlás és belső ellenállás útján kialakítható egy olyan közjogilag körülbástyázott létkeret, a három szintű autonómia, amely megnyugtatóan rendezi az erdélyi magyarság helyzetét a dél-tiroli osztrák kisebbség mintájára.

A kormányzati szerepvállalással viszont a külpolitika eszközét az RMDSZ eleve feladta, aminek igen hamar meglett az eredménye: a modellértékű román kisebbségpolitika hazug szólamát, amit eladdig elsősorban Ion Iliescu akkori államelnök és köre hangoztatott, immár a világ szuperhatalmának elnökétől, Bill Clintontól hallhattuk vissza. Ezzel párhuzamosan az állammodellt mintázó, magyar nemzeti önkormányzatként működő szervezet fokozatosan államtitkári és miniszteri pozíciókkal kifizethető versenypártként kezdett működni, feladta a közösségszervezést, a politika társadalmasítását, a belső népszámlálás, a belső választás s az annak nyomán létrehozandó erdélyi magyar parlament tervét.

Időközben eltelt negyed évszázad, ami alatt egyetlen lépéssel sem kerültünk közelebb az autonómia intézményesítéséhez, az RMDSZ pedig minden adódó alkalommal, immáron rutinszerűen vett részt a végrehajtó hatalomban, anélkül, hogy a magyar nemzeti közösség legfontosabb jogkövetelései egyáltalán szóba kerültek volna.

Kétségkívül tény, hogy ma már sem a magyar diplomácia, sem a RMDSZ nincs olyan pozícióban, mint Románia uniós csatlakozása előtt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Románia az orosz–ukrán konfliktusnak nevezett orosz–amerikai proxyháború ügyében kiszolgálja a háttérhatalmi, globalista érdekeket, felmondja egy az egyben az Egyesült Államok által képviselt narratívát, míg Magyarország elvi megalapozottságú különutas politikát folytat, aligha lehet kétségünk afelől, hogy most a teljes magyarországi és erdélyi politikum összefogásával sem tudnánk eredményt elérni autonómiaügyben, a politikai csillagállás ez idő tájt nem kedvez e nemzetpolitikai célkitűzésnek. Ami nyilván nem jelentheti annak feladását, inkább csak a jegelését.

Annyi bízvást kijelenthető, hogy ha fel kellene sorolni az utóbbi húsz év azon politikai vívmányait, amelyek sorsunkat jobbra fordították az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának köszönhetően, s az erdélyi magyar nemzeti közösség kollektív jogait szélesítették, akkor bizony a megkérdezettek vagy hallgatnának, vagy mellébeszélnének. Inkább azt láthatjuk, hogy még a szerzett jogokat is megkurtítják, erdőket, ingatlanokat államosítanak vissza, oktatási intézményeket szüntetnek meg, s még sorolhatnánk az állami hatalommal való visszaéléseket.

Ebben a helyzetben az RMDSZ kormányból való kiebrudalásával riogatni egyenesen tragikomikus.

Ami pedig az alapkérdést, a Kárpát-medencei magyar jövőt illeti, a határokon átívelő magyar nemzetegyesítés politikájának nincs alternatívája. Az elszakított nemzeti közösségek a megmaradásért folytatott harcban csak az anyaország nemzeti elitjére számíthatnak a globalizmussal, az etnikai elnyomással és a trianoni utódállamok tervszerű asszimilációs politikájával szemben.

Borítókép: A csíksomlyói búcsú (Fotó: MTI/Veres Nándor)