Nos, Hunfalvy János az 1859-ben megjelent, Magyarország és Erdély eredeti képekben című, csodaszépen illusztrált háromkötetes útleírásában – már a Bach-korszakban, de másfél évszázaddal a woke-PC-rémuralom előtt – őszintén írt Magyarország néprajzáról, utazásai során szerzett benyomásairól. A II. kötet 320. oldalán kezdődik az Oláhok, szerbek, tótok és németek című fejezet, melyben igyekszik objektív és őszinte szavakkal bemutatni a hazánk területén őslakos vagy később betüremkedő nemzetiségeket.

Ki kételkedne az útleíró személyesen szerzett korabeli tapasztalataiban? Lejjebb ráadásul szeretettel ír az oláhok népszokásairól, viseletéről, például a „férfiaknál sokkal munkásabb” nők „festői öltözékéről” . Aztán szóba kerülnek a „ráczok” is: „Nagyobb számmal csak az ország déli részein fordulnak elő, leginkább a török tartományokból költöztek be különböző időben, és gyakran ellenséges indulattal viseltettek a magyarok iránt. Általában véve mozgékonyabbak, hevesebbek, mint az oláhok, de szintén elég tunyák, tisztátalanok és könnyelműek; a szeszes italokat mód felett szeretik. Katonai vitézségük általánosan el van ismerve, a szellemi képesség is megvan bennük, jóllehet a nagyobb részük még elég műveletlen. Költői tehetségüket különösen gyönyörű népdalaik tanúsítják. […] Arczuk vonásai szabályosak, rendesen szebbek, mint a többi szláv fajoknál…”

Majd következik az „öltezetek”, a még csinosabb szerb nők és a házassági szokások leírása. A Felvidéken Hunfalvy családjával együtt élő tótokról már kevésbé kedvesen fogalmaz a szerző: „A tótok nagyobb tömegben az ország éjszaknyugati részén élnek. […] Általában véve lassúk, de kitartók és munkások, beszédes, víg indúlatúak, gyakran alázatosak, néha alattomosak. Némely vidékeken igen rondák, s helyiségeik szabálytalanul épült, tisztátalan, apró gunyhókból állnak, más vidékeken még többet ügyelnek a tisztaságra és helyiségeik is rendesebbek.”

Ételeik, népszokásaik, kézművességük ismertetése után egy rövid kitérőt kaptak az ország hegyes részein élő „rusznyákok”, vagyis rutének is, kik „hazánk legszegényebb népségeihez tartoznak”. Hunfalvy János származását tekintve nem meglepő, hogy a szerző egyedül a németeket említi egy lapon a magyarsággal:

Ugyanakkor Hunfalvy János meglepően zárja le a kis etnográfiai kitérőt: „Mindezen különböző népségek századokig barátságos viszonyban éltek egymással, s csak a legújabb időben támadt bizonyos nemzeti féltékenység és gyűlölség, melyet azonban leginkább idegen befolyás gerjesztett föl, s melly az 1850 utáni tizedben lassankint elenyészett. Minden népség egyaránt ragaszkodik a helyhatósági alkotmányos élethez, mellyet a magyar korona ótalma alatt megszoktak, s mindnyájan készek a közös hazáért áldozni és harczolni.”

Nevezhetjük ezt korabeli vörös faroknak, de ha jobban átgondoljuk az olvasottakat, azt láthatjuk, hogy a kor krónikása, a neves földrajztudós csak azt írta le, ami annak idején oly természetes volt: a magyar Szent Korona egészen a XX. századig tényleg képes volt egybefogni a hazánkban élő sokféle nemzetiséget; a  vendégeket és az őshonos lakosságot egyaránt. 

Hunfalvy sorai és mi kivételességünk bizonyítékai a nemzeti összetartozás napján jutottak eszembe. Történelmi tett volt Orbán Viktortól és a kétharmados parlamenti többségétől, hogy az egyik legelső intézkedéssel begyógyították a bolsevikok okozta sebeket, s már 2010 májusában döntöttek az újrahonosításról, azaz a magyar állampolgárság megadásáról minden, a történelmi Magyarország területéről származó magyarnak. Egyben a gyász napját a remény és az önbecsülés ünnepnapjává változtatták, így a június 4-i trianoni évforduló a nemzeti összetartozás napja lett. Ez a nemzet életében egy új korszak nyitánya is. Ugyanakkor a legutóbbi, vasárnapi évfordulót a háború árnyékában kissé visszafogottabban kezelte a kormány, talán azért is, mert most mindennél fontosabb a békesség és a nyugalom.

Mégis, Kárpát-medence szerte megmozdultak a magyarok: soha nem látott megemlékezés-sorozatot szerveztek a székelyek, a két Komárom – idősebb Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsa elnökének védnökségével – látványosan „egyesült”, az egykor sajnos épp a trianoni egyezkedések hónapjaiban vörös rongyokba öltözött Budapest szívében pedig Szilágyi Ákos főszervező és a rengeteg civil felajánló és közreműködő jóvoltából egy 1848 méteres nemzeti trikolórt és egy négyszáz méteres székely zászlót vihettünk végig, majd formáltuk a Hősök terén gigantikus kokárdává, hirdetve, hogy „ez nem maradhat így”.

Mindez így volt helyes. A kormány dolga, hogy pragmatikusan és sikeresen vigye az ország ügyeit, a nemzeté pedig, hogy sose hagyja kialudni a lángot. És sose hagyja meghalni a reményt…

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pixabay)