Napjaink legégetőbb kérdése az infláció – nem a legfontosabb, mert az továbbra is a társadalmi-gazdasági versenyképesség, amit azonban az infláció jelentősen akadályozni képes. Hiba lenne a múlthoz való visszatérés jegyében a korábbi évek gazdasági világába vágyni, az infláció esetében elképzelhető, hogy az egy számjegyű tartományban nem tudunk majd visszatérni a 2–4 százalékos szinthez.
Elöljáróban, a történelmi tapasztalat és a gazdasági logika alapján, az infláció a gazdaságot megrázó sokkhatások következtében már középtávon is a korábbi szinthez képest feljebb tolódhat egy-egy nemzetgazdaságban vagy régióban. A háborúk vagy természeti katasztrófák hatására ellátási zavarok alakulnak ki, a termelési láncok megszakadnak. A termelési és logisztikai infrastruktúra visszaépítése és újjászervezése hosszú időbe telhet, addig pedig kínálatcsökkenés adódhat. Ráadásul a sokkhatásból történő talpra állás, az új világgazdaság felépítésével járó helyreállítási törekvések, a reglobalizáció is árfelhajtó hatású lehet, aminek táptalaja lehet a bizonytalanság és a jövőtől való félelem is. A koronavírus-járvány és a háború miatt ez a rövid-középtávú gondolkodás is meghatározó, de ezeken túl strukturálisan is több érv mutat a korábbiaknál magasabb átlagos infláció irányába.
A globalizáció újjászervezése
Az újjászerveződő világ hosszú évekig nem feltétlenül a korábbi olajozottsággal zakatol tovább. A helyi sokkok ezért olyan globálisakkal is kiegészülnek, amelyek nem múlnak el nyomtalanul, hanem tartós változásokat – torzulásokat – okoznak. Jelenleg, amikor a globalizáció további mélyülése minden eddiginél inkább irányított folyamat, a politika egyre jobban beleszólást követel az innovációs, termelési és kereskedelmi döntésekbe. Ez a logika pedig eltérhet a pusztán vállalati, profitmaximalizáló gondolkodástól, hiszen a társadalmi jólét összetett mércéjét igyekszik maximalizálni, amiben helyet kapnak ellátásbiztonsági és kockázati motívumok is.
A Nyugat–Kelet közötti gazdasági háborúnak viszont ára és költsége van. A protekcionista gazdaságpolitika átmenetileg maga is megszakítja az ellátási láncokat az újjászervezés céljával, de ezzel magasabb inputköltségeket idéz elő.
A másik probléma, hogy a koncentráció piaci túlerőt idézhet elő. Az egyre inkább, egyre több szinten politikai meghatározottságúvá váló globalizáció csökkenti a versenyt, sőt szándékosan próbálja a szabályokat átírni, hogy azzal hazai ipart építsen fel. Itt már rég nemcsak vámokról van szó, hanem tiltások és szankciók sokaságáról, ami a versenybe való kiszámíthatatlan eredményű beavatkozást jelent. Ha a nyugati politika saját nagyvállalatait igyekszik védelmezni és köréjük védőhálót szőni, akkor a külföldi verseny visszaszorulásával a hazai vállalatok áremelési képessége jelentősen erősödhet.
A vállalatok pedig az újraalakuló világrendben erőforrásaikat sokkal inkább az ároptimalizációra (az inflációs pszichózis kiaknázására, illetve a piaci erő menedzselésére), mint az innovációra helyezhetik. A legnagyobb nyugati márkák esetében is ez történt az üdítőitaltól egészen az autógyártásig: kínálatcsökkentés és áremelés volt az egyelőre jól működő üzleti recept, miközben az elektromos autózásban élre törő kínai gyártók inkább a termékeikbe igyekeznek több értéket „betenni”, nem pedig azokból minél több értéket „kivenni”. Egy bizonytalanabb világban, ahol amerikai–kínai tudás- és információs háború zajlik, és ahol egyre több szolgáltatót, kutatót és tudóst vonnak felelősségre azért, mert információval dolgozik a nemzetközi térben, a tudás áramlását talán nehéz lassítani, de a tudás hasznosulását, a technológiák és innovációk átadását igenis lehet akadályozni, ami lassabb, drágább termelékenységi előrelépésekhez vezethet.
Végül, az iparpolitikát megtámogatva egyes országok valutaháborúkba is bocsátkozhatnak, hogy szárba szökkentsék újjászabott iparukat, ami világszerte szintén dráguló importhoz vezet.
Árfelhajtó tényezők: energia, tőke, demográfia
Az első tényező az energia. A globális zöldátállás kezdetben komoly beruházásokat igényel, ráadásul ezeket sok esetben a kormányzatok intenzíven támogatják, hogy új típusú energiapiacok alakuljanak ki.
Ez egy nagy, össztársadalmi projekt, amelyben a gazdasági működés alapját alkotjuk újra. Ha ez nem jelentene önmagában is költséget, a kialakuló megújulóenergia-termelés nagyrészt időszakos ingadozásokat mutat, ami bizonytalanságot visz a rendszerbe, miközben indokolttá teheti a hagyományos erőforrásokból kialakított tartalék kapacitások erősítését. Éppen ennek szükségessége jelzi azt is, hogy jelenlegi ismereteink szerint a megújuló technológiáknak nagy adósságaik vannak költséghatékonyságban, végeredményben pedig technológiai megoldásokban. E hiányosságokat ráadásul ismét extra költésekkel, például hálózatfejlesztéssel lehet kezelni. A megújulóenergia-termelés integrálása a már létező hálózatokba a jelenlegi hálózatok átalakítását és komoly energiatárolási kapacitások kiépítését teszi szükségessé.
E bizonytalan zöldenergia-kísérlet – ami részben egy ideológiavezérelt társadalmi luxusfogyasztási cikknek is tekinthető – további hátulütője lehet, hogy egyrészt olyan technológiai kényszerpályára tereli a fejlődést, amelynek egyes elemeit utólag elhibázottnak tarthatják majd a társadalmak, másrészt, a kényszerpályán történő előrehaladás kiszorítja a hagyományos energiaforrások piacáról a beruházásokat. Így egyszerre adódnak majd kihasználatlan nagyberuházások (azaz holt tőke), párhuzamos beruházások és fejlesztések, de olyan területek is, ahova nem juthatott elegendő forrás, már csak azért sem, mert a finanszírozási és a szabályozási környezet technológiapolitikai megfontolásból mostohán bánik egyes fosszilis beruházásokkal. A kísérletek ráadásul mindig drágák, most pedig éppen egy nagy energiakísérletbe kezdett a világ. Közben az időjáráshoz kapcsolódó katasztrófák erodálhatják tovább az energiatermelést és a kínálati oldalt is, rendszeres sokkokat „importálva” a rendszerbe. Ez nem teszi könnyebbé a világ azon fáradozását, hogy miután évtizedek alatt megtanult olcsón termelni, most egy pillanat alatt megtanuljon zölden termelni.
Az árakat tartósan felhajtó második szűk keresztmetszet az energia mellett a tőke lehet. Az átalakuló, új korlátokat felhúzó globális világ a tőke áramlását is új utakra terelheti. Amiből a tőke érzékelt elérhetőségének csökkenése is adódhat, miközben persze más, stratégiai fontosságúnak tartott területeken minden eddiginél több tőke állhat rendelkezésre, persze ez is nagyrészt az állami beavatkozásoknak köszönhetően. Az államok a hazai gazdaságfejlesztésre fókuszálnak majd, ami kettős helyzetet okozhat: az otthoni esetleges tőkebőség külföldön visszaeső tőkekínálattal társulhat.
Emellett itt is minden eddiginél fontosabbá válik a geopolitikai kapcsolatok szerepe a tőkekínálatban, mert a tőke is még inkább szövetségesi rendszereken belül áramlik majd. A jövő növekedését adó beruházásokat megteremtő tőkét ezentúl tudatosabban kell felkutatni, hazánkban a beruházási politika például FDI-vezéreltté válik.
A politikailag újjászervezendő világgazdaságban a tőkét még inkább politikai eszközként használják, eltérítik (Amerika Kínával, Brüsszel Budapesttel szemben), így nem minden térségbe és iparágba jut majd annyi, mint korábban. Ez megjelenhet egyrészt beruházások elhalasztásában, de abban is, hogy a tőke kölcsönzői magasabb hozamokat kérnek a világgazdaságból minden egyedi projektbe is átszivárgó bizonytalanságok kompenzálása érdekében.
Hazai vonatkozásban ez a kamatcsapda kérdése, ami a 2023-as év egyik legnagyobb kihívása, mert a kormányzatok számára is szűkösebbé és drágábbá válhat a tőke, így azok kevésbé ellensúlyozhatják az elapadó forrásokat, illetve kevesebb juthat a társadalmi tőkét bővítő, illetve a további magánberuházásokat bevonzó infrastruktúra-fejlesztésekre. Annak csak örülhetnénk, ha az itt leírtak helyett – mint egyes közgazdászok megfigyelték – folytatódna a tőke reálkamatának középkor óta tartó évszázados csökkenése. A két folyamat nem zárja ki egymást, mivel a történelmi trendet is ingadozások övezik.
Végül a demográfiai hanyatlás – amit a zöldátmenet mintájára szürke vagy ősz átmenetnek is neveznek – szintén hozzájárulhat a tőke szűkösségéhez, de számos árnövelő hatása is lehet, még ha a fogyasztást csökkentve hűtené is az inflációt. Legnyilvánvalóbb mechanizmusként munkaerőhiány lép fel, ami béremelési nyomást okoz. A népességfogyással együtt jár az állam nyugdíj- és egészségügyi költségeinek emelkedése, ennek a finanszírozási igénye pedig szintén kiválthat inflációs nyomást. Az egyik legsúlyosabb negatív hatása ugyanakkor az innovációs stagnálás, mivel folyton csökken a kreatív, innovációs folyamatban részt vevő, a vállalatoknál újításokat bevezető és alkalmazó népesség mérete. Ezen globális kreatív „osztályért” pedig öldöklő verseny fog kialakulni már a közeljövőben. Az idősödő társadalmakban a vállalatok belső megfiatalodása, generációváltása és puszta léte is kérdésessé válik, pedig a tapasztalatból az újításokra való nyitottság hozhatná ki a legtöbb energiát. Az elnéptelenedő világból az emberek talán eltűnnek, de az adósság itt marad, így egyre nagyobb relatív terhet jelenthet, aminek elinflálása is inflációt gerjeszt.
Új inflációs cél?
A fentiek tükrében nem véletlen, hogy egyre több gondolkodó veti fel a jegybankok inflációs céljának újragondolását. A bemutatott strukturális tényezők az egy számjegyű tartományban időben ragadóssá tehetik az inflációt. Ha ez egy strukturális, elkerülhetetlen változás, akkor felmerül a kérdés, hogy meddig és milyen áron érdemes ellene küzdeni, mekkora társadalmi és gazdasági költséget fizettetnénk az elérhetetlen célért.
A kérdés az, hogy ezt az inflációs hajtóerőt teljesen lefojtsuk, vagy fogjuk vissza „élhető” mértékűre és fogjuk be a vitorlánkba? Persze elképzelhető, hogy az inflációt a korábbi mértékre, a 2–4 százalék közötti tartományba szorítsuk vissza, de egy gyors ütemben felzárkózó gazdaságban ez nem egyértelműen szükséges.
Akik magasabb inflációs cél mellett érvelnek, azok a gazdasági növekedés, a fogyasztás és befektetés ösztönzését említik, ahogyan azt is, hogy így sikerülhet elkerülni a „zero lower bound” problémát, amikor a kamatlábak nullára csökkennek és a monetáris politika mozgástere beszűkül. Szintén felmerül, hogy egy magasabb inflációs cél hozzájárulhatna a reálkamatlábak csökkentéséhez, ami elérhetőbbé tenné a hitelfelvételt, és így ösztönözné a beruházásokat és ezzel a gazdaság bővülését is, s amivel nemcsak a jövő kínálatát építené fel, hanem az adósságteher súlyát is csökkentené.
Érzékeny kérdés persze az inflációs várakozások és a jegybanki hitelesség ügye. Ugyanakkor a korábbiaknál egy magasabb inflációs cél akár hitelesebb hosszú távú jövőképet mutathatna a gazdaság szereplői számára, akik ezt a szemléletet magukévá téve beépítenék várakozásaikba úgy, hogy közben a jegybanki hitelesség is új alapokra helyeződne.
Az említett tényezők alapján munkából és tőkéből a jövőben kevesebb állhat rendelkezésre, miközben a termelés legkülönbözőbb egyéb költségei is megugorhatnak. Szinte semmit nem találunk, amiből bőség lenne, az egyedüli az adat és az információ lehet. Mostantól ezért minden gazdaságpolitikának legalább közvetve, de „erősebben” kínálatoldali politikának kell lennie. A költségvetési és szabályozói politika felértékelődik az infláció alakításában és felerősödik az inflációs cél meghatározásában is.
A szerző gazdaságfejlesztési miniszter
