A rock and roll nem egy tánc. Ezt tudjuk. A veretes mondás az elmúlt évtizedekben klasszikussá nemesedett, érdekesebb diskurzusokban gyakran felbukkan. A műfaj maga nem az ördög műve, talán ez is világossá vált öreg korára, bár néha még ijesztgetnek vele, de ezt már kevesen veszik komolyan.
A tudomány mai állása szerint Alice Cooper sem a sátánfattya. Koncertjein (mint oly sokan mások) szerepet játszik. Vámpírt vagy De Sade márki valamely leágazását, más horrorisztikus elemekkel gazdagon tarkítva. Óvodáskorúaknak nem mutogatjuk a délutáni csendespihenő előtt. Aztán leszedik róla a sminket és a kasszához fárad. Ezért aztán nem követeljük, hogy tíccsák be, mert azt nem sok részlet különböztetné meg a másik irányból érkező javaslattól, hogy Roger Waterst nyilvánítsák nemkívánatos személynek. Alice Cooper egyébként 75 éves, ha uralma alá akarta volna hajtani a világot, már lett volna rá alkalma bőven, de a tetejébe a hírek szerint hosszú ideje hitvalló keresztény.
Marilyn Manson egy másik kategória, a neve sem áll jól, magam például már attól rosszul leszek, ha ránézek, de ez meg személyes probléma, valamint ízlés kérdése. De a III. Richárdot alakító színészről sem feltételezzük, hogy gazember, van elég púp a hátunkon anélkül is. Így megy ez az érett felnőtté válás hosszadalmas, kacskaringóktól sem mentes rögös útján. De időzzünk még egy kicsit a rock and rollnál. Itt van például mindjárt Nick Cave. A férfi a barlang mélyéről, sorsverte örök lázadó. Nekem örökös kedvencem, a Birthday Party őrjöngésétől az egy szál zongorás balladákig. Más meg viszont nem szereti, az énekesek és az írók így járnak feszt. Ellenben az, hogy egyszer arra ébred, hogy konzervatívvá változott, álmunkban sem jött elő. Nem is történt meg persze, de bizonyos szemszögből nézve meg igen.
