Az események valójában ismerősek lehetnek későbbi időkből, mégis hasznos megismerni a történelem első nagy ellenforradalmának megrendítően hősies történetét. Nem, ez nem elírás. A mélyrétegek feltárását most mellőzve rögzítsük: a forradalom mindig valamely ideológiai alapon izgatott társadalmi kisebbség által manipulált, „csinált” felfordulás, amely szükségképpen terrorba fúl. Ezzel szemben az ellenforradalom az akció–reakció logikáját követő helyreállító, értékvédő, értékmentő fellépés.

E jobboldali axiómát előrebocsátva érthető meg az a hősköltemény, ami 1790-től kezdődően kibontakozott a Vendée-ban. Abban az évben a forradalmi felforgatók arra akarták kényszeríteni a papokat, hogy Isten és a király helyett az újonnan összeeszkábált, úgynevezett forradalmi „alkotmányra” esküdjenek föl. 

Ámde az „alkotmányos” békepapok szertartásain üresek maradtak a templomok. A hívők ragaszkodtak igazi papjaikhoz és a hamisítatlan kereszténységhez. A feszültség nőtt, idővel Adjátok vissza Istenünket! jelmondattal szervezett ellenállás lobbant fel. A párizsi forradalmi Konvent válaszul deportáltatta az ellenszegülő papokat, és tömeges sorozást rendelt el Vendée-ban. Pedig ők még a baloldal „szelídebb színeit” képviselték – csak éppen módjuk nyílt a teljes kibontakozásra.

Kétszázharminc évvel ezelőtt, 1793-ban a szélsőbaloldal legszélén őrjöngő jakobinusok ragadták kezükbe a hatalmat. Forradalmi terrort vezettek be, ahogy az később minden bolsevista puccs során történt. (A bolsevizmus soha, sehol sem került kormányra a nép akaratából, az uralmat kizárólag államcsínnyel, a többség akarata és érdekei ellenére szerezte meg, és diktatúrával tartotta fenn.) Mi sem jellemzőbb rájuk, mint 

 majd 1945 után az ugyanolyan Rákosi, hogy tudniillik 

Amikor aztán a fékevesztetten tomboló jakobinus terror a francia nemzet színe-javát, köztük a törvényes uralkodót, XVI. Lajost guillotine alá küldte, a Vendée-vidéken végleg betelt a pohár. Nyíltan elutasították a baloldali forradalmat, a köztársasági őrületet, és a még gyermek trónörököst, azaz a Dauphint XVII. Lajos néven uralkodójuknak ismerték el. 1793 tavaszán kirobbant a Vendée Militaire (Harcoló Vendée) néven híressé vált ellenforradalom; egyházhű papok, királyhű nemesek és katonák vezetésével háromszázezer paraszt indult meg a jakobinus terror ellen. Kérésükre előbb Charles de Bon­champs márki, később a csupán huszonegy éves Henri de La Rochejaquelein állt élükre, noha reménytelennek ítélte ügyüket, de elkötelezettsége, neveltetése nem engedte, hogy elbujdosson a történelem által rá mért kötelesség teljesítése elől. 

 – buzdította a felkelőket az ifjú arisztokrata.

A rojalista csapatok eleinte győzelmesen meneteltek előre a Bourbonok fehér zászlaja alatt – erre utalva nevezik azóta is az ellenforradalmárokat fehéreknek. Pedig a rongyos, facipős felkelők fegyverzete javarészt kaszákból, cséphadarókból, fejszékből állt, komolyabb hadiszerszám csak elvétve akadt arzenáljukban. Ám a jakobinus vörösterror egy év alatt válogatott brutalitással szétzúzta a hősök seregét. A szabadkőműves jakobinus köztársaság katonahóhérja, Francois Joseph Westermann tábornok írta egyik jelentésében: 

Íme, ez a történelmi baloldal. Az örök baloldal, mely soha nem változik, és mindig csak a lehetőségre vár. 

 és mindig vannak olyanok is, akik elméletileg-ideológiailag megalapozzák, megmagyarázzák a terror szükségességét. Az Istent szolgáló örök jobboldal küldetése, hogy újra és újra gátat vessen a sátánista baloldalnak.

Borítókép: Robespierre, Danton és Marat, a jakobinus diktatúra vezetői Alfred Loudet festményén (Fotó: Roger-Viollet / Europress / AFP)