Torino bezzeg hangos, munkálkodik a hagyomány, tényleg szép a város, turisták sem lépnek rá milliószámra a nyakadra, mint Firenzében, Rómában, Nápolyban. Mi több, Torinóban megérezhetjük még azt, amit Nyugat-Európában egyre kevésbé: a hagyományok erejét. Mint Olaszországban mindenütt, itt is remek konyhát kerítünk magunknak, mindenféle piemonti ékességet fogyasztunk, iszunk bicerint is, ami tulajdonképpen csokis kávé, de annál azért kicsit több.

Elüldögélünk Torinóban, nézegetjük a járókelőket, és arra gondolunk, hogy pár éve jóval több metroszexuális férfi mozgott ebben a közegben. Addig azért nem mennénk el, hogy a divat nyomán mára Horatius Coclesek termelődtek, tény azonban, hogy Európában még mindig az olasz férfiak és a francia nők öltözködnek a legeredetibben.

És mi ezt – itt és szigorúan tényleg csakis itt – nagyon szeretjük. Harminchat fokban tényleg mit is kellene felölteni az azúrkék ég alatt, tűnődünk magunkban, és beleharapunk valamilyen kenyérlángosba, hogy tovább serkenjen a gondolat, szökjön szárba a társadalmi nyitottság. Másnaptól igyekszünk mi is kék inget viselni, valamint felvesszük a legjobb csukánkat, hogy ne lógjunk ki az olasz panoptikumból.

Milánóban a világ legjobb és legeredetibb ruhásüzletei elsőre talán nem is olyan csábítóak. Eléggé régiek, olykor kopottak az üzletek épületei, és persze heveny sült krumpli, valamint paradicsomszósz illata kísér városi sétánkon. Odabent azonban fekete öltönyös eladók feszítenek a pult mögött, szerintem még Sforza herceg írta elő, hogyan kell állniuk, viselkedniük, szóval középkorian kedves és belterjes a fogadtatás. Hatezer euróért helyes női táskát vehetnénk, de nem veszünk, mert csak táska az, még ha prémium anyagból is bőrözték össze, ugye. Victoria Beckham nem véletlenül forszírozta, hogy az ura Milánóban futballozzon, tényleg csak pénz kérdése, hogy minden nap találjon az ember magának valamit, amire szüksége nincs ugyan, de még mindig hasznosabb birtokolni valami újat, mint otthon unatkozni. Mi sem unatkozunk Milánóban, eszünk, iszunk, nézelődünk, megállapítjuk, hogy a dóm nem halott templom, bár nagy erőkkel támadják a turisták, mégis diadalmas híradása a hajdan volt nagyságnak. Persze a San Siro-­stadionba is ellátogatunk, fél nap alatt körbekerüljük, megállapítjuk, hol szoktak randalírozni a Curva Nord (Északi kanyar) huligánjai, aztán gyerünk haza, lefőtt a minestrone.

Az olaszok máskülönben – ezzel nem árulok el nagy újdonságot – barátságosak, segítőkészek, önzetlenek. Bár mára gyakorlatilag az egész országot bejártam már, mégsem lehet eltelni azzal az élménnyel, hogy északon és délen, keleten és nyugaton egy­aránt a segítségedre sietnek, ha gondjaid támadnak a parkolóautomatával, esetleg hülyeséget csinálsz tankoláskor. Az olaszok továbbá nagyon szeretnek angolul beszélni, bár nemigen tudnak, ezzel együtt mindenki mindenben rendkívül tájékozott, ami roppant megnyugtató. El kell oszlatnom azt a tévhitet is, hogy elmebeteg módjára autóz­nának: valójában gyorsan vezetnek, de sokkal nyugodtabban, méltóságteljesebbek, mint a sávváltási kényszerrel és büntetőfékezési kórral megvert magyarok.

Amit persze eleganciával, jó stílusérzékkel építenek, ahogyan Itáliában mindig is így zajlott minden, ami nyomot hagyott és továbböröklődött az időben.

Hazafelé Velence után megszaporodnak a lengyel, cseh, szlovák, magyar autók. ­Trieszt közelében veszünk még valamit egy Auto­grillben, és akkor meglátom, amit elfelejteni máig nem tudok. A parkolóban cseh rendszámú autó áll, fent a tetején (!) göndör hajú férfi üldögél, valamit eszik, a lábán fekete zokni, és láthatóan senki sem hiszi körülötte, hogy mindez így momentán nincs rendben.

Azt hiszem, hazaérkeztünk.

Borítókép: olasz vendéglátás (Fotó: Europress/AFP)