idezojelek

Magyar–román érdekegyezés

A normalitás egyedüli bástyája mi vagyunk, de az igazság nem népszavazás kérdése.

Cikk kép: undefined
Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher

Orbán Viktor idei tusványosi beszédének bevezetőjében ismertette azt a demarsot, amelyet a román külügy állított össze neki, megkísérelve előírni, hogy miről és hogyan szóljon szokásos évi előadásában. A vonatkozó filmfelvétel azóta bejárta a közösségi ­médiát a Face­booktól a TikTokig, like-ok tömegét aratva.

A magyar miniszterelnök magabiztos fölénnyel és finom iróniával reagált a románok impertinenciájára, akik nemcsak az úgymond saját érdekkörükbe tartozó kérdések ügyében (nemzeti szimbólumok, kollektív jogok, a Tria­nonban megszerzett területek megnevezése) igyekeztek korlátozni a magyar kormányfő szólásjogát a „román érzékenységre” való hivatkozással, de sajátos módon még azt is elvárták volna, hogy „ne tüntesse fel rossz színben a nyugati értékeket”. Orbán Viktor ezt is felettébb elegánsan intézte el. Idézem:

ma a nyugati értékek három dolgot jelentenek: migrációt, LMBTQ-t meg háborút. Kedves román barátaim, ezeket nem kell rossz színben föltüntetni, rossz színben tűnnek fel ezek maguktól is.

Jellemző a pragmatizmusnak is nevezhető sajátos román opportunizmusra, hogy e kérdésekben nem áll oda Magyarország mellé, holott, ha létezik e két ország között valamiben érdekegyezés, akkor ezekben az ügyekben biztosan.

Romániának is érdeke a mielőbbi béke, elég csak ránézni a térképre. Érzi a veszélyt a román vezetés is. Bár védelmi minisztériumuk cáfolta, hogy a tartalékosok adatbázisának frissítése összefüggésben lenne az orosz–ukrán háborúval, az ok-okozati kapcsolat elég nyilvánvaló.

Az sem lehet merő véletlen, hogy idén júniusban mozgósítási gyakorlatra kaptak behívót a Hargita és Kovászna megyei tartalékos katonák. (Isten ne adja, de ebből az is sejthető, hogy kiket dobnának be az első vonalba, ha háborúba keveredne az ország. Kaptunk ebből ízelítőt a jugoszláv háború idején, amikor nem egy esetben magyarok lőttek egymásra a szerb–horvát fronton.)

A migráció ügyében hasonló a helyzet, de az atlantista fősodorba beálló Románia e kérdésben sem akaszt tengelyt a globális főhatalommal. Veszélyeztetettsége egyelőre csekély, azzal együtt, hogy egyre több migránst látni a bánsági és partiumi városokban.

Végül az LMBTQ-lobbi buldózere is éppen úgy fenyegeti Romániát, mint Magyarországot. A pride csak a jéghegy csúcsa, amit mindenki jól láthat. De még ezek a jéghegyek is gyarapodnak, növekednek. Bukarestben 2004 óta szerveznek pride-akciókat, Kolozsváron 2017, Temesváron 2019 óta, s ha minden igaz, a saját Wikipédia-oldalt nélkülöző nagyszebeni rendezvény is lassan hároméves múltra tekint vissza. Ezeknek a kezdeményezéseknek a támogatottsága egyre nő, a százakból tízezrek lesznek, a híradások szerint idén Bukarestben több mint 25 ezer ember vett részt a pride-on.

Magyarországhoz hasonlóan Románia sem képes védekezni e lobbi kevésbé látványos, de annál tervszerűbb, manipulatívabb és hatékonyabb tevékenysége ellen. A deviánsok büszkeségi menetei a normalitást képviselő többségből jellemzően az averzió különböző formáit csalják elő a megvetéstől a viszolygáson át a szánalomig.

Viszont az az érzékenyítési cunami, amely a közösségi médián, a Netflixen, az egész hollywoodi filmipar sok ezer termékén keresztül érkezik Közép- és Kelet-Európába, megteszi a hatását. Különösen, hogy a forgatókönyvírók és rendezők a nemes érzésekre apellálnak, az együttérzésre, emberségre, szolidaritásra.

A most felnövekvő nemzedék tagjainak zöme már az általuk kitalált paneleket ismételgeti e kérdésben (is). A kamaszokra mindig is jellemző volt a különcködés, a különbözni vágyás. Aki képtelen reális teljesítményével kitűnni sportban, tanulásban, művészetben, az külsőségekben vagy akár szexuális szokásokban igyekszik különbözni. Szép lassan divattá válik a homoszexualitás, a biszexualitás és az olyan eszementségek, mint a nembináris nemi identitás. E jelenséget számtalan nyugati statisztika alátámasztja, néhány évtizeden belül hasonló statisztikákat olvashatunk majd régiónk vonatkozásában is.

E kérdés nem okozott eddig jelentősebb törést az erdélyi magyarság érdekképviseletét felvállaló szervezetek között, sem azokon belül, de azért mutatkoznak itt-ott repedések. 2017-ben semmiféle port nem kavart az, hogy Eckstein-Kovács Péter, az RMDSZ volt szenátora is felszólalt az első kolozsvári pride-on, a hír elsikkadt. Egy évvel később a családügyi népszavazás sosem látott politikai egységet teremtett, mind a három akkori erdélyi magyar párt, az RMDSZ, az EMNP és az MPP is arra szólította fel a válasz­tóit, hogy vegyenek részt a plebiszcitumon s szavazzanak a hagyományos értékek védelmében. (Más kérdés, hogy Markó Béla volt RMDSZ-elnök és szenátor ekkor is megtörte a konszenzust, akárcsak a Székelyek nagy menetelésének ügyében, amikor Gyurcsány Ferenc mellett az egyetlen politikai vezető volt, aki e nagyszabású autonómiapárti akció ellen szólt.)

Egyelőre az egész problematika csekély jelentőségűnek számít a tágan értelmezett Erdélyben, több okból is. Egy létében fenyegetett, tízévente kétszázezres lélekszám-veszteséget szenvedő közösség esetében e veszély nem elsődleges, bár áttételes hatásáról lehetne értekezni.
Ezen túl a választói bázis számára (egyelőre) maga a kérdés alapvetően érdektelen. Azok, akik a nemzeti szempontok mentén fogalmazzák meg világnézetüket, inkább látnak problémát a jelenlegi politika távlattalanságában, abban, hogy még célprogram szintjén sem mutatkozik olyan jövőkép a voksok 80-90 százalékát besöprő RMDSZ-en belül, mely megvalósulása esetén a hosszú távú fennmaradás és gyarapodás esélyével kecsegtet. Azok pedig, akiket elsősorban saját egyéni gondjaik aggasztanak, akik egy leaszfaltozott út vagy a faluba bevezetett gáz miatt szavaznak egy politikai erőre, úgy tekintenek az egész LMBTQ-ügyre, mint távoli, a mindennapi életüket semmiben nem befolyásoló problémára.

S ami talán a legfontosabb: az egész társadalom, beleértve a politikai elitet is, ezt az egész kérdést a magánélet szférájába utalja. A Ceausescu-korszakban is lehetett tudni jeles értelmiségiekről, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, s ez semmiben nem befolyásolta megbecsültségüket.

(Úgy lehet két lépésben mattot adni a felvonulóknak, ha először megkérdezzük őket, hogy a szexualitást a magánélet vagy a közélet részének tekintik-e. Majdnem biztos, hogy a kérdezett a privát szférát jelöli meg helyes válaszként. Ezután viszont arra a kérdésre, hogy akkor mégis mit keresnek az utcán, csak döbbenten fog nézni és hebegni-habogni.)

Amennyiben azonban az RMDSZ vezetése követi talán legfelkészültebb, ­stratégiai gondolkodásra leginkább képes tagjának, Székely István ügyvezető alelnöknek iránymutatását, mely szerint nem a nemzeti autonomista pártok segítségével kell az ötszázalékos parlamenti küszöb elérésére törekedni, hanem a cigányság és a homoszexuális szavazók megszólításával, akkor bekerülhet rövid időn belül e kérdés is a politikai diskurzus főbb témái közé. (Lásd: Székely István: Fidesz, RMDSZ – értékek, érdekek és politikai gyakorlat, Maszol, 2023. február 3.) 

E forgatókönyv megvalósulásának szerencsére nincs nagy esélye, mert Kelemen Hunor RMDSZ-elnök pragmatikus politikus, aki jó érzékkel és kellő óvatossággal nyúl a politikai témákhoz és alighanem maga is érzékeli, hogy e „nyitással” többet veszítene a vámon, mint amennyit nyerne a réven.

De visszatérve az alapkérdésre, az európai emberek önazonossága ellen a globális háttérhatalom által folytatott évszázados háború minden egyes dimenziója csaknem egyformán érinti a régió minden országát. A keresztény egyházak és a keresztény gondolkodás ellen a felvilágosodásnak nevezett szellemi-lelki elhomályosulás óta visel a baloldal szabályos háborút, a nemzeti gondolkodás a második világháború óta van célkeresztben, a nemi identitás elleni egyre intenzívebb woke-támadás az utóbbi évtized totálisan eszement jelensége.

A különbség csak abban van, hogy a globális hálózatok zsoldosai hol jutottak kormányszerephez és hol nem. Szlovákiában és Csehországban nem áll jól a normalitást képviselők szénája, Romániában nincs komoly ellenállás, sajátos módon az exkommunista PSD az, melyben van némi antiglobalista potenciál. 

Magyarország és Lengyelország a normalitás bástyái, viszont, ha az orosz–ukrán háború kérdését is figyelembe vesszük, akkor meg kell állapítanunk, hogy az unión belül egyedül vagyunk.

A klasszikus görög filozófiából viszont megtanulhattuk, hogy az igazság nem népszavazás kérdése. S azok, akik szerint lehetetlen, hogy egy politikai közösségen belül mindenki tévedjen, s csak nekünk legyen igazunk, bizony elvesztek a látszatok világában. Pedig elég lenne, ha józanul, racionálisan, érzelemmentesen végiggondolnák korunk összefüggéseit. Mert akik ezt megteszik, azonosulni fognak a magyar állásponttal. Amint Donald Trump is, aki igen frappánsan mutatott rá néhány éve, hogy Európának azért vannak problémái, mert nem azt teszi, amit Orbán Viktor.

Borítókép: Orbán Viktor magyar és Marcel Ciolacu román miniszterelnök július 19-én, Bukarestben találkozott,  a magyar kormányfő tusványosi előadása előtt (Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Deák Dániel avatarja
Deák Dániel

Európa már megint lemarad

Pilhál Tamás avatarja
Pilhál Tamás

Kékcédulás választás újratöltve

Szentesi Zöldi László avatarja
Szentesi Zöldi László

Majom és rács

Gajdics Ottó avatarja
Gajdics Ottó

Az ellenzék egyre szélsőségesebb

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.