Élő konzervatív hagyományunk

Az Antall-kormány önfeladó nemzetpolitikáját joggal kárhoztató írása (A horvátoknak sikerült, Magyar Nemzet, augusztus 16.) elején Huth Gergely a „számunkra idegen, angolszász neokonzervativizmus ideológiai börtönébe” záródás veszélyére is felhívja a figyelmet. A felvetett gondolat jó alkalom, hogy visszapillantsunk saját magyar konzervatív hagyományainkra, gyökereinkre, amelyek az izgalmas és pezsgő reformkorig érnek.

Ezen időszakban különböző programokkal léptek föl olyan, gyakran egymással is vitázó személyiségek, mint gróf Széchenyi István, gróf Batthyány Lajos, Deák Ferenc, báró Wesselényi Miklós, később a radikális Kossuth Lajos és Lovassy László. Kevéssé ismert tény, hogy a viták során a jogos nemzeti törekvések mellett egyre több tipikusan baloldali belpolitikai követelés került elő, egészen a nyílt republikanizmusig és a jakobinusok által alkalmazott forradalmi terror szorgalmazásáig – utóbbi Madarász László, az Országos Honvédelmi Bizottmány rendőri és postaosztályának vezetőjének vesszőparipája volt. 1849-ben, az összeomlás napjaiban, amikor Szemere Bertalan kormánya a Szent Korona sorsáról tárgyalt, gróf Batthyány Kázmér külügyminiszter odáig ment, hogy annak összetörését vagy a Dunába dobását javasolta.

Az ide vezető folyamatok veszélyét idejekorán felismerő főrendi konzervatív tábor vezéralakja, gróf Dessewffy Aurél 1841-ben lépett a politika küzdőpástjára, szembehelyezkedve Kossuth radikális fellépésével, hitet téve a békés, szerves fejlődés mellett. Éles hangon ítélte el a bujtogatást, akárcsak a korabeli kormánykörök önkényes túlkapásait, más esetekben a túlzott engedékenységet.

E tábor határozottan támogatta a nemzeti kibontakozást, de megalkuvás nélkül küzdöttek az osztályharcos színezetet sem nélkülöző egalitáriánus demagógia és Magyarországnak a Közép-Európát uraló birodalomból való felelőtlen kiszakítására irányuló törekvések ellen.

Halála után öccse, Emil létrehozta a Konzervatív Pártot. Testvéréhez hasonlóan egyszerre küzdött a forradalmi hangulatkeltés és a kormányzati önkény ellen. „Változhatnak a kormányformák, de a király, a haza iránti hűség kötelessége nem változik” – vallotta. Ezért kárhoztatta az 1848-as forradalmat, ugyanakkor 1849 után határozottan lépett fel a diktatúra ellen is, sürgetve az 1847-es viszonyokhoz való visszatérést.

További Vélemény híreink

Magyar remény 1968-ban

Említeni kell gróf Cziráky János jogász, pesti királyi táblai bíró nevét is. Ő az 1848 őszén kitört háború miatt visszavonult tisztségéből, 1849 tavaszán azonban az alkotmányellenes debreceni trónfosztási kísérleten felháborodva Moson vármegye kormánybiztosa lett, e minőségében igyekezett csillapítani az indulatokat. Elvbarátaival együtt ő is az 1847-es viszonyokhoz való visszatérést szorgalmazta, és az abszolutizmus, a németesítési törekvések és Magyarország tartománykénti beolvasztására tett kísérletek miatt demonstratívan lemondott hivataláról. A kiegyezés után ő vezette a horvátokkal folytatott megegyezési tárgyalásokat. A Főrendiházban rendszeresen felszólalt a hitelek felvétele ellen, mondván, ,,a kölcsönök polipkarjaiba jutott ország a külföldi bankárok adófizetőjévé, a börze játékszerévé alacsonyul; a pénzkufárok a nagy kamat mellett a nemzetet ősi jellegéből is kivetkőztetik, szabadságának gyökérszálait lassan elmetélik”.

A XIX. század e kevéssé ismert politikai irányzatának jó összefoglalója Asbóth János 1874-ben megjelent Magyar konzervatív politika című, a század magyar liberalizmusát kritikusan szemlélő történeti munkája.

A konzervatív felfogás azonban a kommunista diktatúra beálltáig végig jelen volt a magyar közéletben. Ide sorolható többé-kevésbé maga Széchenyi is, nem minden kritika nélkül a dualizmus szabadelvű korszelleme által is befolyásolt Tiszák, később evidensen Horthy Miklós, gróf Bethlen István, gróf Klebelsberg Kunó

, hogy (a terjedelmi korlátokra tekintettel) csak néhány emblematikus nevet említsünk. A két világháború közti korszak számos elemében ma is jótékonyan inspirálhatja a magyar keresztény, konzervatív jobboldalt, ahogy a legitimizmusában megrendíthetetlen, hercegprímásként közjogi szerepéhez a haza és a nemzet érdekében ragaszkodó, a Magyarországra önkényesen ráerőszakolt köztársaságot és az abból következő politikai fejleményeket el nem ismerő Mindszenty József bíboros felfogása és életpályája is példaértékű elvi útmutatás.

De lépjünk hátrébb a közvetlen politikai színtértől! A magyar konzervativizmusról szólva megkerülhetetlen Molnár Tamás személye, akinek munkásságát alapos részletességgel tárta fel monográfusa, Pánczél Hegedűs János történész a L’Harmattan Kiadó és a Konzervatív Értékrend Alapítvány által gondozott, 2019-ben megjelent, majd 2022-ben újra kiadott, bővített kötetben (A rend bástyái – Molnár Tamás pályarajza és filozófiájának alapelvei). A szerző által a jobboldal legnagyobb magyar filozófusának nevezett Molnár Tamás 1921-ben született Budapesten. 1941-től azonban Brüsszelben tanult, belga monarchista-katolikus körökkel tartott kapcsolatot, részt vett a német megszállók elleni harcban, ami miatt megjárta a buchenwaldi és a dachaui lágert. A háború után hazatért, majd 1949-ben az Egyesült Államokba emigrált. A világ több neves egyetemén tanító professzor az év egy részét Franciaországban töltötte. Ez azért érdekes, mert Charles de Gaulle tábornok, francia államfő kapcsán Molnár Tamás tipizálta elsőként a jobboldali álhőst mint olyan karaktert, aki jobboldali programmal kerül hatalomra, de kormányon baloldali elveket ültet gyakorlatba. Mára e típus nyomasztóan eluralta a nyugati világ politikai színtereit, olyannyira, hogy lassan az elvi jobboldaliságnak sincs nyoma.

További Vélemény híreink

Rothaszt a büntetlen bűn

Ne gondoljuk, hogy Molnár Tamás magányos harcos volt! Ellenkezőleg, intenzív kapcsolatban volt számos szellemi műhellyel, például az Alain de Benoist fémjelezte francia Új Jobboldallal, amellyel ugyanakkor komoly vitákat is folytatott annak kereszténységellenes, az antikvitásra tekintő neopogány szemlélete miatt.

A magyar filozófus ezzel szemben Platónt, Szent Ágostont és Pascalt tartotta a három legfontosabb gondolkodónak. Molnár Tamás világképében központi szerepe volt az autoritásnak és a tradicionális katolicizmusnak, ezért kritikusan szemlélte az egyházat a liberális világhoz igazító, általa a deszakralizáció kezdetének tartott II. Vatikáni Zsinatot.

Molnár Tamás természetesen tisztában volt kora kihívásaival, a még mindig megoldatlan szociális feszültségekkel, amelyek ürügyén a baloldal osztályharcos demagógiával megosztotta a nemzeteket. A magyar filozófus azonban kategorikusan elvetette a forradalmi felforgatást, helyette transzcendens alapokon nyugvó rendet és társadalmi folytonosságot hirdetett. Határozottan szembehelyezkedett a modernizmussal, az 1945 után kialakult szovjet és amerikai típusú társadalmi berendezkedést elutasította. Figyelemre méltó, hogy az Európai Uniót a kommunizmusnál is kártékonyabb struktúrának tartotta. „Ki akartam kerülni abból a szellemi hibernáltságból, ahol a mindenkit megillető szabadság ürügyén senki nem merte elmondani valódi gondolatait, véleményét” – fogalmazta meg Visszatekintés című írásában.

Van tehát saját, magyar konzervatív hagyományunk, amelynek általános jellemzője a szakralitás iránti nyitottság, a tekintély tisztelete és a parttalan liberalizmus elvetése. Bátran meríthetünk ebből.

Természetesen mindenkitől érdemes tanulni, nem szégyen átültetni semmit, ami nemzeti érdekeink érvényesítésére hasznosítható, a nemzetközi kapcsolatépítés pedig elengedhetetlen. Ugyanakkor büszkén építhetünk a magyar géniuszból kigyöngyözött, sajátosan magyar aspektusú, szintetizálva értékőrző szellemi örökségünkre.