Mégis itt gyötör legbelül az örök dilemma, hogy amikor a haza van veszélyben, amikor előttünk egy nemzetnek sorsa áll, akkor fontosabb-e, hogy nagyobbra cseréljem az autómat, távolabbra utazzak nyaralni, puccosabb helyeken páváskodjam a méregdrága cuccaimban, vagy inkább azon kellene sürgölődnöm, hogy legalább nemzettár­saink között kialakítsuk az anyagiak elosztásának egy igazságosabb rendszerét. Orbán Viktor úgy fogalmazta meg a négyszer kétharmados többséget megszavazó politikai közösség közös akaratát, hogy senkit nem hagyunk az út szélén, és mindent megteszünk azért, hogy mindenki léphessen minden évben egyet előre. Nagyon nagy baj, ha ez még mindig csak a határok átlépésével válik valóra tömegeknek. 

Mert akkor hiába a világraszóló családpolitika, hiába minden erőfeszítés a népességfogyás megállítására, mint oldott kéve, széthull nemzetünk.

Tudom, hogy ez nem csak magyar probléma. Az M5-ös autópályán utazom mindennap két órát. Látom, hogy románok, szerbek, bolgárok és törökök szelik a kilométereket rakottabb tájak felé kacsintgatva, fáradságot nem kímélve egy kis többlethaszonért. De Szlovákia egyik legnagyobb gondja is az, hogy a fiatalok elhagyják, amint tehetik. Álszent és cinikus a kuszafogú magyargyűlölő Guy Verhofstadt állítása, miszerint az Orbán-kormány rossz politikája üldözi el az embereket ebből az országból. Hiszen az általuk perifériának tekintett Közép- és Kelet-Európa összes országát tönkreteszi az agyelszívás, a munkaerő-csábítás, a visszaélés az irreális életszínvonalbeli különbségekkel. 

Ah, Biberach, tényleg ott a haza, ahol a haszon? Vagy sokkal inkább a hazával kellene valamit kezdeni a nagyobb haszon reményében?

Katona József drámájának hátterében ott feszül egy végletekig lerabolt, elszegényített, kifosztott ország népének végső elkeseredettsége. Bánk féltékenységtől, fér­fiúi megalázottságtól elgyötörten sem tudja semmibe venni Tiborc panaszát. De Vidnyánszky Attila rendezésében Tiborc egy ponton maga is azt mondja áradó sirámaira, hogy na jól van, ez azért hülyeség. Magyarország ma egyáltalán nem az a hely, ahonnan menekülni kellene. Durván megakasztotta az ígéretes fejlődést a koronavírus-járvány, még ki sem lábaltunk belőle, amikor a háború és a mára beismerten elhibázott európai szank­ciós politika következtében kialakult energia- és élelmiszerválság, az egekbe szökő infláció évekkel visszavetette a gazdasági felzárkózást. 

A nemzeti kormány eddig is megtett mindent annak érdekében, hogy visszavezesse az országot arra a pályára, amiről a járvány és a háború eltérítette, ezután is ezt teszi majd. De kizárólag akkor jár sikerrel bármiféle kormányzás, ha a magunk hatáskörében mi is mindent megteszünk a hazánkért is. Néha olyan döntést kell hoznunk, ami látszólag megfoszt némi egyéni haszontól, de nagyon sokat használhat közösségünknek. Ez Bánk tragikus sorsa, ez Endre királyé is. Az évszázados üzenete a darabnak pedig az: A haza minden előtt. Ezt kellene fontolóra vennie gazdagnak és szegénynek egyaránt.

Nemrég egyik írásomban szintén kitértem arra, hogy Magyarország felemelkedésének záloga, ha minél több honfitársunk gondolkodását határozza meg az Isten, haza, család hármas jelszava, illetve a haza, nemzet, szülőföld, édes anyanyelv fogalmainak napi használata, ami új, modern tartalommal tölti fel azokat, és nem engedi kiüresíteni. Egyik olvasóm egy elmésnek szánt eszmefuttatást írt cikkem alá mondván, a minap ő is ilyen patetikus ostobaságokkal örvendeztette meg a hentest, de az nem adott érte karajt. Ettől nem csökken az infláció, nem emelkednek a bérek, és nem lesz jobb az élet. Helyben is vagyunk. Erre mondta azt Vidnyánszky Attila, hogy egyre több hazánkban a Biberach. Egyre hangosabbak azok, akiknek nem számít már semmi, csak a bármi áron megszerzett minél nagyobb haszon. Pedig ezek az emberek maguk alatt vágják a fát. Mert a világ körülöttünk alapvető változásokon megy át. 

 Akkor viszont egy helytartónak idevezényelt szűk elit fölözi majd le a hasznot erről a vidékről, a többiek nyálcsorgató, buta fogyasztóvá züllesztve tengetik majd teljesen értelmetlen életüket.

Ne tévesszen meg senkit, hogy most éppen a nemzetközi magánpénz-birodalom szolgálatában álló dollárbaloldal és dollármédia vádolja azzal a kormányt, hogy éhbéren tengődő betanított munkásokat akar a magyar dolgozókból kreálni, hogy ennek érdekében szándékosan leépíti a közoktatást és a haverok között osztja szét az erőforrásokat. Ez az a program, amit szeretnének végrehajtani, csak szerencsére tizenhárom éve nem jutnak abba a helyzetbe, hogy ezt megtehessék.  Idegen zsoldban álló, idegen érdekeket szolgáló, feltűnően jól élő aktivisták hergelik az egyszerű embereket azzal, hogy itt nem lehet élni, itt levegőt sem kapni, innen minél előbb el kell menni. Nem kellenek már merániak, kitenyésztették régen minden nemzet ősellenségét, az internacionalista haladárt, akinek se istene, se hazája, se családja. De karajt zabál, csak úgy csorog állán a zsír, miközben arról hadovál, hogy Orbánék miatt milliók nyomorognak.

Nehéz ilyen körülmények között eljutni a katarzishoz. Talán a Nemzeti Színház kiváló színészeinek is meg kell elégedniük azzal, ha sokakban fel tudták kelteni a vágyat arra, kezdjék el keresni saját válaszaikat a ma kínzó kérdéseire. Hisz arról még szót sem ejtettünk, hogy a becsületes kínoztatik, megostoroztatik, kipörkölik szemeit, s midőn minden kitelhető csapást kiállt, akkor törik kerékbe.
És mégis hinnünk kell az igazunkban, és ennek az igazságnak a győzelmében. Biberachhal szemben, megértve Bánk és Endre király áldozatát.

Borítókép: Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója (Fotó: Éberling András)