Felmerül a kérdés, hogy miért van szükség egyre több új munkaerőre történelmi perspektívában mérve. Ez egyszerű matematika: ha éves szinten a gazdaság átlagosan három-négy százalékkal bővül – mint ahogy ez Magyarországon is történt az elmúlt évtizedben –, akkor látható, hogy a népességnövekedés mértéke és az egyre több nyugdíjba menő és inaktívvá váló polgár száma közötti különbség nem tudja pótolni a növekvő gazdaság által generált munkaerőpiaci igényeket. Az Európai Bizottság becslése szerint a 65 év felettiek száma ­2050-ig közel hatvanmillióval fog nőni, miközben egyre kevesebb aktív korú lesz (itt 48 milliós csökkenés várható). Magyarán ha azt vesszük alapul, hogy mondjuk egy húszéves fiatalra tekinthetünk úgy, mint potenciá­lis álláskeresőre, akkor ugyanezen két évtized alatt – mialatt megszületett és felnőtt – hatvan-hetven százalékkal nő a GDP, aminek a bővülő munkaerő-szükségletét kellene kielégíteni úgy, hogy egyre többen mennek ezzel párhuzamosan nyugdíjba, így ennek az egy fiatalnak egynél több állást kellene betölteni.

Erre mondják azt a nyugatiak, hogy a megoldás a bevándorlás, hiszen kivétel nélkül mindenhol csökken a (helyben született, őshonos) szülőképes korú nők száma, ami azt jelenti, hogy a termékenységi rátának nemhogy 2,1-nek, hanem ennél jóval magasabbnak kellene lennie, ha a jelenlegi gyermekvállalási trend marad. Nem minden nő, és ami még fontosabb, még náluk is kevesebb férfi vállal gyermeket. Ezért is volt fontos döntés az, hogy hangsúlyosan támogatni kell a hölgyek harminc év alatti gyermekvállalását és azt, hogy az első gyermek mielőbb megszülethessen, amire jómagam is többször rámutattam az elmúlt években.

A termelékenységbeli növekedés kapcsán fontos látni, általános tendencia az, hogy a gazdaság gyorsabban növekszik, mint ahogy a foglalkoztatottak száma emelkedik. Így például a GDP növekedése háromszorosa volt a foglalkoztatotti létszám növekedésének a szlovénoknál, míg ez a mutató a különösen gyenge eredményt produkáló Olaszországban is 28 százalékkal magasabb GDP-növekedést jelzett, mint az ottani foglalkoztatottak létszámának a változása.

Ugyanakkor mindezen tendenciákat csak az automatizáció, a robotika, valamint az egyéb tudományos és technológiai innovációk és fejlemények tükrében lenne szabad mérlegelni, ám ez az igény és összefüggés jelenleg teljes mértékben hiányzik az európai uniós intézmények döntéshozóinak és politikusainak látóköréből – mindezt 2009–2018 között szakmai tanácsadóként személyesen megtapasztaltam az Európai Parlamentben. Természetesen mondhatják, hogy az eddigi, a mesterséges intelligenciával és robotizációval kapcsolatos, fantasztikusnak is tűnő előrejelzések (teljesen automatizált gyárak tömeges megjelenése) és az óriási munkanélküliségtől rettegő figyelmeztetések (új géprombolók megjelenése) mind alaptalanok. A legfontosabb kérdés, hogy maga a termelékenység alakulása mit mutatott az elmúlt időszakban, mert a versenyképesség egyik – ha nem éppen a legfontosabb – aspektusáról van szó: ez ugyanis folyamatosan emelkedett a fejlett világban.

Elsőként az ipari forradalom alatt a szövőipar termelékenysége tizenötszörösére nőtt Angliá­ban 1770 és 1850 között. Ez a fejlődés megjelent a jövedelmekben is: 1850 és 1950 között még a fejlődésben hátrébb tartó Németországban és Olaszországban is közel két és félszeresére emelkedett az egy főre jutó GDP. Ugyanakkor a gazdagabb uniós országok munkaerejének termelékenysége az USA-hoz és Japánhoz képest folyamatosan csökkent 1995 óta. Ráadásul az 1990-es évek óta az EU és az USA közötti GDP/fő különbség egyenesen ötven százalékkal nőtt az amerikaiak javára.

Kevesen gondolták volna a német újraegyesítéskor, hogy bő három évtized után a munkatermelékenységben még Németország is Franciaország mögé csúszhat, és a vonatkozó uniós rangsorban a 10. (!) helyre kerül 2023-ra. Talán ezért sem véletlen, hogy a GDP-növekedési ütem/foglalkoztatotti létszám növekedési üteme alapján ma már a bevándorlás fellegvárának tartott Németország immáron közelebb van Olaszországhoz, mint az éllovas Szlovéniához vagy akár Franciaországhoz és, bármilyen meglepő, Magyarországhoz ezen a téren.

Egyrészt 2015 és 2030 között az idősödés miatt 55 millió ember fog hiányozni a munkaerőpiacról, amit elméletileg az 1995–2015 közötti időszakban mért termelékenység 54 százalékos emelésével lehetne ellensúlyozni. Az átalakulás nagyságrendjét úgy lehet elképzelni, hogy például az amerikai mezőgazdaság 1900–1940 között tapasztalt átalakulásakor negyven év alatt a munkahelyek közel negyven százaléka megszűnt. 2020 után a következő tíz-húsz évben a munkahelyek 20-25 százaléka fog átalakulni, megszűnni. Csak összevetésképpen: 1970 és 1990 között a munkahelyek „mindössze” 13 százaléka alakult át.

Ráadásul nemcsak a robotikai fejlesztések válhatnak a következő, a termelékenységgel kapcsolatos felgyorsuló ipari forradalommá világszerte, hanem az eddig beáramlott és még beáramló szakképzetlen tömegek problémái fokozódni fognak ott, ahol kizárólag a kontrollálatlan és illegális bevándorlásban látják a megoldást. Mint ahogy az elmúlt évtizedekben tették ezt az egyébként csökkenő versenyképességet mutató Nyugaton.

A szerző tudományos főmunkatárs, miniszteri biztos

Borítókép: Robotizáció (Fotó: Shutterstock/VesnaArt)