A parasportot és a paralimpiát azért hozták létre, hogy a fogyatékossággal élő sportolók is részt vehessenek, illetve győzhessenek egy világversenyen. A parasporton belül vannak fogyatékossági (fizikai) alkategóriák, sőt a fogyatékossággal élő sportolók még az érzékszervi fogyatékosságuknak megfelelő versenyeken is indulhatnak – lásd a siketlimpiát, ahol a siketek és súlyos nagyothallók indulhatnak világversenyeken. Természetesen itt is voltak botrányok, hiszen indultak olyanok is, akik láthatóan hallók voltak. A kérdés komplexitását jelzi az is, hogy a siketlimpián nemcsak csapatsportok vannak, hanem olyan egyéni számok is, ahol egyébként a kommunikációnak nincsen szerepe, mint például a sakk.
A „génmódosított sportolók” eljövetelét már a 2012-es londoni olimpiára jósolták a szakemberek. Ennek előzményeként fontos megérteni, hogy 2012-ben nagyot fordult a világ, számtalan előre nem látott, jelentős tudományos vagy éppen közéleti esemény következett be (az EU Nobel-békedíjat kapott, megjelent a mesterséges intelligencia a telefonokban stb.).
Az egyéni, individuális jogok terén ugyancsak 2012-ben fordulat történt: megtörtént a transznemű személyek hivatalos elismerése az USA-ban, ami referenciapontot képezett egyes európai civil szervezeteknek. Ez sem volt előzmény nélkül: már a 2002-es Christine Goodwin versus Egyesült Királyság-ügyben a strasbourgi emberi jogi bíróság kimondta: „Egyértelmű és folyamatos nemzetközi trend a transzneműség elismerése.” A strasbourgi bíróság akkor – bár elismerte az állam jogát, hogy szabályozza a házasság intézményét – egyúttal azt is kijelentette: „Nincs indokolhatóság a transzszexuális személyek házasságának akadályozására.”
Ennek a kérdéskörnek a legfontosabb üzenete és ki nem mondott problémája valójában az, hogy az egyéni, individualista jogok mennyiben – nagyon is – képesek megváltoztatni azon társadalmi intézményeket, amelyekre a társadalom alapelemei és alapegységei, illetve maga az egyének sokasága is épül. Továbbmenve, ha leragadunk a családi jogállás kapcsán ebben a vitában, akkor pont a lényegi kérdés szorul a háttérbe: vajon egy transzneműséget elismerő bírói (állami, hatósági) döntés, vagyis a műtéti úton történő nemváltás nem vezet-e oda, hogy ha már valakinek jogilag van lehetősége nemet váltani, akkor az ilyen célú génmódosításhoz miért ne lenne ugyanilyen joga? A nemzetközi jog ugyanis nem szabályozza az ember genetikai mibenlétét, a 2000-ben – még a genetikai tudományok robbanásszerű fejlődése előtt – megfogalmazott Európai Unió Alapjogi Chartája külön be is tiltotta a genetikai tulajdonságon alapuló megkülönböztetést a 21. cikkelyben.
Ráadásul a biotechnológiában, így a genetikában élenjáró országok (USA, Kína, Egyesült Királyság stb.) jelentős része nem részese a vonatkozó bioetikai nemzetközi egyezményeknek sem. Hiszen a nemzetközi jogban a legfontosabbnak tekintett, az emberi lény jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány védelméről szóló, az Európa Tanács égisze alatt elfogadott oviedói egyezményt (1997) a mi térségünk országai az emberi jogoknak és a demokratikus értékeknek történő megfelelés (elvárás teljesítése?) céljából sorra ratifikálták az EU-csatlakozás előtt. Míg például a Benelux államok, Németország, Svédország vagy a nagyhatalmak közül Oroszország, valamint az Egyesült Királyság nem. Sőt az Egyesült Királyság 2017 novemberében eldöntötte, hogy nem kívánja az EU Alapjogi Chartájának hatályát sem fenntartani, amely többek közt tiltja az eugenika alkalmazását, ami eddig az egyik legnagyobb (elvi) jogi akadály volt az ilyen irányú kísérletek és fejlesztések előtt. Ma már a biotechnológia egy több száz-, ha nem éppen ezermilliárd dolláros üzletággá nőtte ki magát, és a határ a csillagos ég, ahogy az előrejelzések mutatják: akár több tucat ma még súlyos fogyatékosságot okozó, genetikai eredetű betegség gyógyítható lesz még a mi életünkben.
Vajon a következő lépés a nem emberi tulajdonságok kreálása lesz különböző szindrómák elérésével? Vajon semmivé válhatnak-e a feminizmus elmúlt száz évben elért eredményei, ha a nőknek tisztességtelen körülmények közt kell a férfiakkal versenyezniük? Arról nem beszélve, hogy a géndopping esetén megjelenő „szuperemberek” vajon milyen kategóriában versenyezhetnének, hiszen egy génmódosított nő simán elverhetné a legjobb eredményekkel rendelkező férfiakat is.
Vajon lesz-e „X-Men-olimpia”, hasonlóan a para- és siketsporthoz? Ki fogja a határokat meghúzni? Avagy a „szerelemgyerekek” a parasportban fognak kikötni a végén, hogy nyerhessenek? Ki lehet majd „fejlesztett” ember („Homo sapiens conrectus”) a jövőben, ha a transzmozgalom teljes sikerrel jár, már ami a genetikai önrendelkezést jelenti a nemváltás szabadságának az útján?
Még az út elején vagyunk, és messze nem látjuk, hogy mindez pontos jogi kapaszkodók és egyértelmű erkölcsi irányvonalak hiányában hova vezethet.
Bárhogy is alakul ez a vita, egy biztos: a most kezdődő paralimpiai játékokon már lesz transznemű induló is.
Az ötvenéves látássérült futó, aki mindössze öt éve váltott nemet, a női 200 és 400 méteres síkfutásban áll rajthoz Párizsban. Hogy mik az esélyei? Nos, Valentina Petrillo korábban tizenegyszeres országos bajnok volt – a férfiak között.
A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatárs
