A Kennedyk legutóbb akkor tűntek fel a hírekben, amikor ifjabb Robert F. Kennedy amerikai elnökaspiráns előállt azzal, hogy a CIA, a Központi Hírszerző Ügynökség világszerte újságírók ezreit fizeti a washingtoni propaganda terjesztésére. Ő az ötödik a dinasztiából, aki megpályázta a Fehér Házat. De egyelőre lemaradtak a két elnököt is adott Bushok mögött. A Kennedyk gyakran olyanok, mint a mosónők: korán halnak. Ennek a mostani Kennedynek a szépreményű – és vele azonos nevű – igazságügy-miniszter, majd szenátor apját mindössze 42 éves korában ölték meg. Még híresebb nagybátyja, John F. Kennedy elnök pedig 46 esztendős volt, amikor Dallasban végzett vele a merénylője 1963. november 22-én.
A XX. század legnagyobb vihart keltett politikai gyilkosságának a héten van a hatvanadik évfordulója. De úgy látszik, nem tudnak róla annyi tanulmányt és cikket írni, filmet készíteni és iratot nyilvánosságra hozni, hogy az amerikaiak beletörődjenek a hivatalos magyarázatba.
Nem sokkal a gyilkosság után az úgynevezett Warren-bizottság azt állapította meg, hogy Lee Harvey Oswald, egy zavaros kommunistaszimpatizáns, magányos elkövetőként lőtte le az elnököt. A közvélemény-kutatók időről időre felmérik, mennyire hiszik ezt el az emberek. Most az amerikaiak kétharmada állítja, hogy JFK összeesküvés áldozata lett. Sőt minden tízből négyen úgy vélik, a washingtoni államapparátus, így a CIA, illetve a Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI is szerepet játszott a merényletben.
A kétkedőknek – akiknek számolniuk kell azzal, hogy összeesküvés-elméletek híveinek könyvelik el őket – az évtizedek során változott az aránya, sőt az összeesküvés jellegéről vallott véleménye is. Az 1960-as években a legtöbb amerikai még elfogadta a „magányos farkas” verziót, míg a huszadik évfordulón, tehát az 1980-as évekre a háromnegyedük – ahogy egyébként egy képviselőházi bizottság megállapítása is – már megkérdőjelezte azt. Az „idegen kéz” változatban először a szovjetek vagy a kubaiak szerepét hangsúlyozták, később mozdult el a hangsúly az amerikai érintettségre.
Hahner Péter magyar történész az ötvenedik évfordulóra jelentette meg A nem létező rejtély című monográfiáját. 2013-ban azt mondta, a történészek minden részletre kiterjedően megcáfolták az összeesküvés-elméleteket. Mítoszdöntögetőnek szánta Oliver Stone is a JFK – A nyitott dosszié című filmjét, hogy aztán részben épp az ellenkező hatást érje el vele. Mindenesetre az amerikaiak döntő többsége ma azt követeli, hogy Joe Biden elnök tegye végre lehetővé a továbbra is titkos JFK-iratok nyilvánosságra hozatalát. Négyezer ilyen dokumentumtól várják, hogy tisztázza különösen a CIA szerepét az ügyben.
Meglehet persze, az sem tisztázza, ha ez megtörténik. Ugyanis elsősorban nem tudományos kérdésről van szó. Hanem a közbizalomról, arról, hogy elhisszük-e, amit mondanak nekünk, bízunk-e az államban, amely állítólag értünk, a mi felhatalmazásunkkal működik. Avagy kinézzük-e belőle, hogy elteszi láb alól, akit megválasztottunk, ha úgy kívánják az elit érdekei? (Kennedyre az 1960-as elnökválasztáson mintegy 34 millióan szavaztak, alig százezerrel többen, mint Richard Nixonra.)
A Kennedy-rejtélyt erősítette JFK különleges, alkotókat is megihlető személyisége, az, hogy Oswald nem állhatott bíróság elé, hiszen őt pedig egy Jack Ruby nevű bártulajdonos lőtte le (ami a mai biztonsági intézkedések mellett elképzelhetetlen lenne), valamint a szintén a filmvászonra kívánkozó hidegháborús kontextus is a Disznó-öbölbeli invázióval és a kubai rakétaválsággal. Másban is szkeptikusan fogadják az amerikaiak, amit Washingtonból mondanak nekik.
A Fehér Ház például idén ősszel is arra biztatja őket, vegyenek fel emlékeztető vakcinát a Covid ellen. Erre több mint a felük nem hajlandó. A szülők kétharmada nem viszi el a gyerekét az oltásra. Egy számottevő (republikánus) tömeg pedig továbbra sem hiszi el, hogy Donald Trump valóban elveszítette a 2020-as elnökválasztást Bidennel szemben. Miért épp azt hinnék akkor el, amit a „Pravda” a Kennedy-gyilkosságról ír?
Összeesküvések márpedig vannak – az amerikai büntetőjog is nevesíti. Csak az a kérdés, mi az és mi nem. Kálid Sejk Mohamed, a 2001. szeptember 11-i merényletek értelmi szerzője úgy ölt meg legalább háromezer embert, hogy személy szerint egyet sem – elvégre nem ült fel öngyilkos merénylőként egyik eltérített repülőgépre sem. Olyan összeesküvésekről is tudunk, amelyekre még büszkék is vagyunk. Például a XVII. századi Wesselényi-szervezkedésre, amikor a sárospataki várban gyűltek össze – sub rosa – a Habsburg-ellenes magyar főnemesek.
Túl egyszerű és túl elitista minden, valamiféle szervezettségre utaló gondolatmenetet laza kézlegyintéssel elintézni és összeesküvés-elméletnek bélyegezni, így hiteltelenítve azt a nyilvánosságban. Értékelhetjük, hogy az embereket foglalkoztatják a közügyek, történelmük és a mindenkori, a XX. században nem egyszer hamisnak bizonyult hivatalos történetírás. Öntudatosságra vall, ha alaposan mérlegelik, odatartják-e a vállukat egy oltásra, amelyről az állam azt állítja, az majd megvédi az életüket. Ez mind-mind közbizalom kérdése.
Másfelől – intellektuális értelemben legalábbis – túl egyszerű mániákusan ragaszkodni bebizonyíthatatlan elméletekhez, esetleg kitalációkhoz.
A ma már csak lélekben fiatalok emlékezhetnek a „rózsadombi paktumnak” az 1990-es évek elején elterjedt teóriájára. Ennek értelmében Göncz Árpád államfő, Antall József miniszterelnök, Pető Iván akkori ellenzéki vezető, valamint mások, így az esztergomi érsek és a zsidó hitközség vezetője a szovjet KGB, a CIA és az izraeli Moszad embereivel titkos megállapodást kötöttek Magyarország berendezkedésének alapvető kérdéseiről.
A soha be nem bizonyított paktum – amelyet egyébként utóbb két évvel, 1991-ről 1989-re visszadátumoztak, még sejtelmesebbé téve azt – nem csak piaci pletykákban és marginális kiadványokban bukkant fel. Homoki János kisgazda képviselő az Országgyűlésben is felvetette, igaz, egy nem túl világos mondatával:
Ugyan ki állíthatja, hogy sok különbség volt Dobi István (1952-es) elnökké választása, illetve a mostani elnök (ti. Göncz) kijelölése a fordulat után a rózsadombi paktummal, majd a kikiáltással néhány parlamenti párt által?
A rózsadombi paktum elmélete ma már megmosolyogtatónak tűnhet. De az 1990. őszi taxisblokád körüli és utáni közhangulatban egyre szaporodtak a kérdőjelek a rendszervált(oztat)ás körülményeivel, feltételrendszerével, a rejtett hatalomátmentéssel kapcsolatban. Minden akkori felnőttnek megvolt ugyan a maga tapasztalata a Kádár-rendszerről, de hiányzott a történelmi távlat és a korszak szakszerű feldolgozása is. Az 1990-es évek elejének viszonyaira jellemző, hogy egyetemünkön a Kádár-korszakkal foglalkozó tárgyat Földes György, az MSZMP Párttörténeti Intézetének volt munkatársa oktatta óraadóként, míg Für Lajos, az Antall-kormány tagja múzeumi ekékről beszélt, mivel agrártörténelemmel foglalkozott. Mások mellett ma Borvendég Zsuzsanna és újságíró-kollégánk, Mező Gábor kutatómunkájának köszönhetjük, hogy jobban értjük, milyen felvértezettséggel vágott neki a kádári elit 1989–90-nek. Akkoriban sok mindennel nem voltunk, nem lehettünk tisztában, a kérdőjelek márpedig válaszokért kiáltanak. Ahogy az amerikaiak a Kennedy-gyilkosság nyomán, mi is érteni akartuk, mi és miért történt velünk. A rózsadombi paktum is válasz – olyan, amilyen, de válasz…
Az eddig kiértékelt négy novemberi amerikai közvélemény-kutatás egybehangzóan állítja: ha az ifjabb Robert F. Kennedy elindul független jelöltként a 2024-es elnökválasztáson, akkor a szavazatok 12–21 százalékával megosztja annyira a demokrata párti szavazótábort, hogy Donald Trump nevető harmadikként legyőzze Bident. Nem találják ki, mivel vádolják Amerikában Kennedyt?! Nem biciklilopással. Összeesküvés-elméletek terjesztésével. Rossz az, aki rosszra gondol, de dallasi repülőjegyet most babonából sem vennénk a helyében.
Borítókép: John F. Kennedy amerikai elnök a feleségével, Jackie Kennedyvel Dallasban, 1963. november 22-én, néhány pillanattal a gyilkos lövések előtt (Fotó: Getty Images)
