„Sajnos nem értik meg a döntéshozók, hogy addig, amíg az élsakk helyzete nincs megoldva, a többi sem lesz, mert minden sportág a példaképekkel kezdődik. Vajon Michael Jordan, David Beckham vagy Hosszú Katinka hány kisgyereket motivált arra, hogy elkezdjék az adott sportágat? A régi nagy generáció (Portisch Lajos, Ribli Zoltán, Adorján András, Sax Gyula, Csom István…) és a Polgár lányok korszakában a sakkozókra még mint az ország dicsőségeire tekintettek, megbecsülték, elismerték őket, kiváló anyagi helyzetben voltak. Később sajnos nem lett megoldva és kialakítva a sakkozók életpályamodellje, ami mostanra már nagyon látványosan megmutatkozik. Aztán szépen, lassan a következő generáció (Polgár Judit, Lékó Péter, Almási Zoltán) is kivonult a magyar élsakkból, és eltűntek a példaképek. […] Sajnos a szövetség nem kap elegendő támogatást, a kluboknak nincs annyi pénzük, hogy foglalkoztassák a játékosokat és edzőket. Ez vezetett az élsakk leépüléséhez. Sokáig bizakodtunk, hátha a szövetség felismeri az élsakk jelentőségét, és elkezdi jelentősen támogatni azt, de erre nem volt példa az elmúlt harminc évben. Ezért is mérgesedett el a viszony az éljátékosok és a szövetség között. A válogatott sakkozók azt érzik, hogy szívüket-lelküket kiteszik, de nincsenek megbecsülve, elismerve sem anyagilag, sem erkölcsileg. Amikor közelednek a nemzeti válogatott csapatversenyek, akkor a szövetség elkezdi lejteni a szokásos pávatáncát – mindent megígér, elismeri, hogy nem jó az élsakk helyzete, majd jövőre sokkal jobb lesz minden, nincs mit tenni, mert rossz anyagi helyzet van –, és felfelé mutogat. Ezek után elindul a szánalmas alkudozás a játékosok és a szövetség között, ami mindkét fél számára méltatlan.”

Gara Anita a saját pályafutásán keresztül is érzékelteti, miként vált jelentéktelenné a magyar sakkozás: 

Példák sokaságával csatlakozhatnánk e keserű személyes élményhez. A sakk valaha szerves része volt a magyar sportnak, a sportág eseményei kiemelten szerepeltek a lapokban, híradásokban. A legjobb nagymesterek ismertsége vetekedett a legismertebb sportolókéval, a legeredményesebb magyar sakkozót, Portisch Lajost közmegegyezésre választották az első között a Nemzet Sportolói közé. Idestova két évtizede, 2004-ben ragadta el utoljára a sakkláz Magyarországot, amikor Lékó Péter világbajnoki címmérkőzést vívott Vlagyimir Kramnyikkal. 

(Csak egy apró személyes élmény, hogy egy-egy ilyen eseménynek milyen hatása van. Tudósítóként jelen voltam a páros mérkőzés hajrájában Brissagóban. Velem tartott a család is, az akkor csupán négyéves fiamat az egyik nap egy percre becsempésztem a versenyterembe. Áhítattal figyelte a játszmát, ami után a játszótér helyett rendszeresen a szabadtéri térsakk felé cibált minket, s ott rakosgatta a neki méretes figurákat. Ugyan még csak amatőr sakkozó sem vált belőle, de ma is követi a sportágat, s rendszeresen maga is vált online partikat.) 

A 2014-es sakkolimpián szerzett ezüstérem még ingert jelentett a magyar sajtónak, de arról már csak a bennfenteseknek van tudomásuk, hogy a mögöttünk hagyott ősszel Európa-bajnokságot rendeztek.

A sakk világszerte nem csupán egyre népszerűbb, a presztízse is vitathatatlan. A feltörekvő országok valamiért egytől egyig fontosnak tartják, hogy bekapcsolódjanak a játék vérkeringésébe, tíz éven belül történetesen jó eséllyel India válik a sportág vezető hatalmává. Miközben mi szorongva várjuk a hazai rendezésű sakkolimpiát.

Borítókép: Gara Anita magyar sakkozó (Forrás: Wikipedia)