(Tévedés ne essék, nem azért bírálom őket, mert megöregedtek. Az életkor önmagában semmire nem jogosít és semmiből nem zár ki. Az ostobaság viszont fájdalmas, és miután a baloldali veteránok tényleg nem másokkal együtt, hanem leginkább a saját ideológiai ketrecükben élnek, onnan pedig bőszen kikiabálnak, hadd tegyük szóvá az idő fájdalmas múlását is.)
Hogy miért mozognak még mindig közöttünk ezek a figurák? Talán azért, mert pótolhatatlannak érzik magukat. Megerősíti őket ebben az a szép baloldali hagyomány, hogy a hálózatukat mindig értelmiségi kikiáltókkal működtetik. Nyilván már az MSZP–SZDSZ-hőskorszakban is feltűnt kényszeres túlmozgásuk, de hogy 2024-ben is nyomulnak, furakodnak, tényleg elgondolkodtató. Hetven körül, hetven felett ugyanis illene olykor hallgatni. Esetleg regényt írni, pecázni, utazgatni. Vagy az unokákkal focizni, sétálgatni a folyóparton, szalonnát sütni, délben meginni egy pohár bort, sokat aludni, rejtvényt fejteni.
Mindennek rendelt ideje és helye van, de arra, hogy vén fejjel miért csinálnak magukból bolondot azok, akiknek már réges-régen hallgatniuk illene, csak keresgélem a választ. Illetve tippelni azért én is tudok. Hatalom és pénz – ez jutott eszembe, mert erre a két kenőanyagra gerjednek a leginkább.
Higgyék el, erős a kötődés, nincs annyi pénz és kinevezés, hogy ezeknek elég legyen.
A baloldalon továbbá fokozottan érvényes, hogy aki valaha mikrofont kapott, akkor sem óhajtja leadni, amikor már nincs adás, elfogyott a hallgatóság. Nyilván hazudozhatják maguknak egy ideig, hogy milyen széles a nyilvánosságuk, de nézzük meg a követőik számát, a befolyásolás hatásfokát, és persze tegyük fel a kérdést, hogy a Fidesz miért nyer tizennégy év óta kétharmaddal – rögtön szerényebbek lesznek. Pontosabban szerényebbnek kellene lenniük, mert erre ők ugye zsigerileg képtelenek. Hiába tudják, hogy miattuk is süllyed a hajó, képtelenek beleugrani a mentőcsónakba, mert valaki azt hazudta nekik 1988-ban, hogy ők elsőtisztnek vagy kapitánynak születtek. Felőlünk úgy tűnik, teljesen mindegy, hogy díszes egyenruhában vagy félmeztelenül nyelnek el valakit a bősz hullámok, ők azonban másképp gondolják.
A hetvenes veteránok egyébként nem páratlan elmék, bár ötven éve ezt hazudozzák magukról és egymásról. Rányomulnak mindenre és mindenkire, akiben fantáziát látnak. Ha nem tehetségesek, törleszkednek a tehetségesekhez, kihasítják a lehető legnagyobb részt, fölöznek, kamatot szednek, menedzselnek, kaserolnak. Ott fontoskodnak mindenhol, stúdióban, tribünön, fogadáson, ünnepségen, könyvbemutatón. Nem tisztelik mások helyzetét, véleményét, az a lényeg, hogy ők látsszanak, hallják, csodálják őket vég nélkül, állandóan. Teljesen gátlástalanok, törtetnek, nyomulnak, és ráadásul mindezt „okosságnak” hiszik, miközben egyszerűen csak pofátlanok és nagyképűek.
Aki őszintén elhiszi, hogy a felsorolt öregek bármiféle értéket létrehoztak, szíveskedjenek bármiféle maradandó szellemi terméket említeni tőlük (előre szólok, a gyakori televíziós okádás nem az!). Akad bármi is díszes fél évszázadukban, ami joggal tovább örökíthető, s az utókor hasznosnak találhatja majd? Nem vagyok biztos abban, hogy néhány alkalmi vonyításon kívül egyetlen hangfoszlány is megmarad az emlékezetünkben.
