A Pethő Sándor alapította, Barankovics István által szerkesztett és kiadott Magyar Nemzet 1944. január 1-jei száma két figyelemre méltó politikai esszét is közölt. Az egyik Szekfű Gyula történész „Valahol utat vesztettünk” cikksorozatának V. része, a másik Bajcsy-Zsilinszky Endre A hatalmi egyensúly című írása. Bár mindkettő igen elgondolkodtató nyolcvan év elteltével is, én most a másodikra szeretném felhívni a figyelmet. A Független Kisgazdapárt egyik vezető személyisége, parlamenti képviselő, egyúttal kiváló publicista – mérlegre téve az évezredes magyar történelem tanulságait – megállapította, a
magyar politikának ősidők óta mondhatni vérbeli köze van a hatalmi egyensúly gondolatához.
Szerinte a magyar állam Szent István király óta ötszáz éven át az európai egyensúly politikai gondolatának megszemélyesítője és beteljesítője volt itt, Európa szívében, de ettől az egyensúlyozó hivatástól és szereptől a török hódítástól kezdve megfosztották a térségünkben túlsúlyba került nagyhatalmak. Az 1919–20-ban megvalósított tökéletlen és tehetségtelen politikai rendezés pedig – az európai erők egyensúlyának elvetésével együtt – elpusztította a történelmi Magyarországot.
Bajcsy-Zsilinszky ebből azt a következtetést vonta le, hogy a második világháború utáni új világrendezés során vissza kell térni az egyensúly politikájához. Ami nem mást jelent, mint a
kiküszöbölését bármily hatalom egyoldalú túlsúlyának immár nemcsak Európában, hanem az egész »oszthatatlan« világban.
Egyúttal tudatos érvényre juttatását mindazoknak az erőknek, melyek
természettől, földrajztól, történelemtől adottan, különösen hivatottak az ellentétes nagyhatalmi erők szellemi, politikai, gazdasági kiegyensúlyozásának szolgálatára, aminők Svédország, Finnország, Magyarország, Törökország.
Mindezt tehát 1943–1944 fordulóján írta, de akár mi is aláírhatnánk 2024 elején, ha a geopolitikai helyzetünkről és szerepünkről töprengünk. Igaz, az ellentétes nagyhatalmi erők – az Egyesült Államok vezette-vezérelte Nyugat és Oroszország – szellemi, politikai, gazdasági kiegyensúlyozásának szolgálatára a Bajcsy-Zsilinszky által megnevezett négy ország közül ma már csupán hazánk és Törökország vállalkozik.
Persze sokan mondhatják, hogy a jeles politikus-publicista nem a valóságból, hanem a vágyaiból indult ki, hiszen cikke megjelenése után két és fél hónappal a Német Birodalom, majd 1944 őszétől-telétől a sztálini Szovjetunió megszállta hazánkat, és elveszítettük szuverenitásunkat, majd fél évszázadra.
Akkor még azért reménykedhetett egy háború utáni észszerű és igazságos rendezésben, mert nem tudott arról, hogy Hitler már Mussolini bukása után, 1943 szeptemberében kidolgoztatta a Magyarország megszállására irányuló Margaréta-tervet. Miként arról sem, hogy az 1943. végi teheráni konferencián Roosevelt és Churchill beleugrott Sztálin csapdájába, és beleegyeztek, hogy az amerikai–brit szövetségesek a németek elleni fő frontot nem a mediterrán térségben (mint az angolok szerették volna), hanem Észak-Franciaországban nyissák meg – így akarva-akaratlanul szabad utat hagytak a Vörös Hadseregnek, hogy megszállja az egész közép-európai térséget…
Naiv álmodozó volt hát Bajcsy-Zsilinszky? Vagy romantikus hős? Kodolányi János, az egyik legkiválóbb népi író, aki sorstársa volt az 1944-es üldöztetésben, azt írta róla, hogy
korszerűtlen ember volt: romantikus hős, 1848-as radikális nemzeti forradalmak és szabadságharcok tipikus hőse. De Magyarországnak azok a végzetes évei ilyen romantikus hőst kívántak, noha a mi századunk már meg sem érti a romantikát.
Ha arra gondolunk, hogy Bajcsy-Zsilinszky az életét áldozta a magyar szabadságért és függetlenségért, és a nyilasok siralomházában hozzá rendelt lelkésznek azt mondta, hogy rendületlenül hisz Istenben és a sorsát Isten kezéből fogadja el, mert jó ügyért hal meg, méltán nevezhetjük nemzeti hősnek. És romantikusnak? Amit a fenti cikkében megfogalmazott, az a mai, XXI. századi realista geopolitikai gondolkodás és magatartás egyik alapja: „kiküszöbölése bármily hatalom egyoldalú túlsúlyának immár nemcsak Európában, hanem az egész »oszthatatlan« világban”.
Másként fogalmazva annak fel- és elismerése, hogy
véget ért az egypólusú világrend korszaka, csakhogy ezt az Amerikai Egyesült Államok és az általa vezetett-vezérelt Európai Unió nem akarja elfogadni. Ehelyett világpolitikai és világgazdasági blokkosodásra, Oroszország és Kína elszigetelésére, az amerikai hegemóniát biztosító egypólusú világrend megőrzésére törekednek.
Ez azonban eleve téves, ideológia- és vágyvezérelt elképzelés, mert a világ legnagyobb területű, valamint második legnépesebb és legnagyobb gazdaságú országát, nem mellesleg két katonai szuperhatalmát elszigetelni és legyőzni nincs ereje a nyugati világnak.
Ezért jobb lenne, ha a nyugati politikacsinálók megfogadnák a nemzetközi kapcsolatok egyik legnevesebb amerikai szakértője, John Mearsheimer politológus tanácsát, mely szerint
az egypólusú világrend megszűnésével vissza kell térni a politikai realizmushoz: a szereplők érdekeinek elfogadásához és bekalkulásához. A külpolitikai modus vivendi ugyanis jobb, mivel békésebb, mint az ideológiai és geopolitikai terjeszkedés. A realista politika lemondás a világuralom bármilyen változatáról, legyen az Pax Americana, vagy mint korábban a Pax Sovietica, Pax Germanica volt.
Lényegében ezt az elvet fogalmazta meg már nyolcvan évvel ezelőtti Magyar Nemzet-cikkében Bajcsy-Zsilinszky Endre, és erre törekszik 2010 óta Magyarország kormánya, akkor is, ha józan és békés reálpolitikájával – egyelőre – majdnem egyedül van az unióban. De a 2024-es esztendő talán ebben is változást hozhat.
Borítókép: Bajcsy-Zsilinszky Endre (Forrás: Wikipédia)
