Egy példa.

Mára kissé az arcomra fagyott a mosoly, tekintve, hogy olyan figurák shoppingolnak folyamatosan a phenjani diszkontból, akikre a kecskémet nem bíznám rá, nemhogy a világbékét. Tehát még felesleg is keletkezett a cuccból, amit ki lehet vinni a vásárba.

Még egy példa, talán kicsit kapcsolódik is az előzőhöz. Szintén néhány évvel ezelőtt a magyarországi jobboldalt kormányostól, szavazóstól szakmányban antiszemitázták és nácizták le itthon és külföldön egyaránt. Most meg mit hallok? Magyarország túlzottan Izrael-barát, bármit is jelentsen ez. És mi az, hogy túlzottan, kérdezem szelíden. Csak nem az, hogy miután a csőcselék csecsemőket fejezett le, odab…sztak nekik egyet? Vagy hogy az ellencsapást nem mossuk össze a holokauszttal? Esetleg nem nácizzuk le Netanjahut? Értjük ugye, hogy nem szép lenácizni egy zsidót.

Na jó, még egy, még mindig a néhány évvel ezelőttről. A politikus túszok és véleményformálóik már egy atomerőmű látványától is dobtak egy hátast (pláne, ha a magyarok kezdtek bele), az európai hadsereg szitokszónak számított, most meg felmerül az európai atombomba (magvas) gondolata. Persze, mindannyian változunk és ez így van jól. Már alig várom, hogy a momentán lejobbosozott gazdák, akiknek a német–lengyel síkságtól az Ibériai félszigetig tele van a traktorjuk ezzel az egész tehetségtelen, szerencsétlen (vagy még rosszabb) társasággal, rehabilitálva legyenek, esetleg megdicsőüljenek, vagy legalább egy halvány, szégyenlős bocsika el legyen rebegve feléjük és egyben irányukba. Hiszen tényleg változnak az emberek, nyilván még önmaguktól is függetlenül és nem valamiféle érdekek mentén. Azok is válhatnak egy ihletett pillanatban a kisdedek gyámolítóivá, akik addig Belgiumig rohantak zokogva a gyermekvédelmi törvény szigorítása kapcsán és legszívesebben szétérzékenyítették volna a mit sem sejtő óvodásokat.

Természetesen senkitől sem lehet elvenni a megvilágosodás jogát és kételkedni abban, hogy ezentúl jó kis bódhiszatva lesz belőle, dacára annak, hogy életének előző periódusában annyit szakított havonta bármiféle munka nélkül, mint amennyiből egy borsodi zsákfalu gazdálkodik hosszasan. Különösen, ha figyelembe veszi a híres nagyváradi főrabbi tanácsát a kúttal és az anyagcserével kapcsolatban. Ismerünk nagy változásokat a históriában, például, hogy egy másik kultúrkört se hagyjunk érintetlenül, amikor Saulusból Paulus lett, az illető hamarosan a történelem legnagyobb hatású levelezésébe bonyolódott és lefektette mindazt, amit a szeretetről tudni érdemes, de az egy másik sztori.

Szóval, ez van most és ezek után vajon csoda-e, hogy bár az elhunyt Putyin valamelyik dublőre (magam a harmadikra gyanakszom, a rezgőlábúra) az éj leple alatt a sarkkörön túlra utazott, hogy némi töprengés után mégis csak megölje Navalnijt, tehát van baj elég és ráadásul csőstül jön, engem elmaradott vidékiként a legjobban az foglalkoztat, hogy mi a rosseb kerül háromezer forintba egy kiló fokhagymán. De tényleg. Ugyanez a helyzet azzal a kisebbfajta csodával, amikor egy kilogramm búza ára 65 forint, majd ez 1600 forintos kenyérré változik. És hogy a szakralitásnál maradjunk, egy kiló szőlő felvásárlási ára 120-200 forint, a bor a polcon meg pont annyi, amennyiért nem szégyellik adni. Miközben az összes létező kockázat a gazdáé.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Mirkó István)