Mert hogyan is használjuk az efféle múzeumokat? Elviszi a magyartanár az iskolásokat az emlékházba és elmondja: itt született Babits Mihály, itt nőtt föl Kodolányi János, itt dolgozott Gárdonyi Géza, ennél az asztalnál írták Az arany embert, és így tovább. A gyerekek pedig bökdösik egymást ceruzával, idétlen vicceket kreálnak a látottak alapján, s amikor a tanárnő hátrafordul, érdeklődő bölcsességet színlelve bólogatnak: igen-igen, a nagy ember íróasztala, gondolkodószéke, bölcsője. Hú, de érdekes! Aztán szétszélednek, fagyit vesznek, telefonjaikat nyomkodják, és soha többé nem jut eszükbe az épület, ahol az író lakott, ha csak az érettségin nem, ahol a mentőkérdésre válaszolva ismét okosan bólogat a diák: igen, persze, hogy voltunk ott… A kreatívabb manipulátorok azt az univerzális megjegyzést is hozzáteszik: szinte megelevenedett korszak és alkotó…
Hogy volna haszna, értelme, előnye az ilyesminek, alig hiszem. De hát akkor, hogyan is kell meglátogatni egy-egy irodalmi emlékhelyet? Nos, elmesélem, én mit tapasztaltam.
Az első igazi élményt a sümegi Kisfaludy-ház adta nekem. Egy lánnyal jártam ott, akit nagyon szerettem. Borokat kóstoltunk, várfalakat jártunk, püspöki palotát csodáltunk, aztán bekanyarodtunk az öreg kúriába. A kétszáz éves enteriőr persze magában is érdekes, de valljuk be, abból nem lesz igazi élmény. Ám egyszer csak megpillantottam a koponyát. Csodálatos, kranioszkopikus preparátum vigyorgott az egyik tárlóban, mutatva, hogyan próbálta megérteni az elme és a jellem működését a tizenkilencedik századi tudomány.
Mint kiderült Kisfaludy ezzel akarta diagnosztizálni magát, vajon miért nem születhetett gyermeke…
(Hadd tegyem ide zárójelben, imádom a tudományos tévedéseket. Olyanok, mint az óvodások világmagyarázatai. Bájosak, kedvesek, naivak, ám ott van mögöttük az a végtelen erő, amivel a világot meg akarja érteni az ember. Ha kicsiny életterük összefüggéseiről kérdezünk óvodásokat, szinte halljuk ahogy csikorognak a fogaskerekek az agyukban, olyan elszánt igyekezettel próbálják értelmes egésszé szerkeszteni mindazt, amit látnak, hallanak, tapasztalnak. Nos, ugyanilyen csoda minden tudományos tévedés. Száz, kétszáz esztendő távlatából, amikor már talán a kérdések sem érvényesek, lenyűgöző visszapillantani az előttünk járt szellemek munkájára: ahogy próbálták feltárni, megmagyarázni a lét kisebb, nagyobb kérdéseit. Ráadásul Gall nem is járt olyan mesze a mai tudásunktól, mint amennyire a Kisfaludy-házban kiállított naiv koponya mutatja.) A csontfejen minden dudor, varrat, mélyedés tussal körülrajzolva, s felírva rá, miért felelős az adott terület. Én pedig fejest ugrottam az élménybe. Meséltem kedvesemnek Gallról, a frenológiáról, Lombrosóról, elmondtam, hogyan lett mindezekből már-már modern karakterológia, Szondi-teszt és hasonlók… Másnap reggel pedig elégedett mosollyal mondtam hálát Szondinak, Gallnak, Kisfaludynak, mindazoknak, akik berendezték ezt az emlékházat, de legfőképpen Szerb Antalnak, aki már kamaszkoromban felvilágosított: a nőket bizonyára a kettős könyvvitellel is el lehet csábítani, ha kellő intenzitással magyarázza az ember.
De mindebből nem lett volna felismerés az emlékházak helyes használatával kapcsolatban, ha nem keveredek hasonló kalandba Balatonfüreden. Valami nagyszabású kulturális rendezvény keretében, szakmai társasággal jártam néhány éve a Jókai-villában, és ahogy az ilyenkor lenni szokott sok unalmas előadás, furcsa emberek, nehezen előrehaladó program tették keservessé a látogatást. Unalmamban szórakoztatni kezdtem a kompánia legbájosabb lánykáját, előbb egy-két megjegyzéssel, aztán apró történetekkel, később merész riposztokkal, merthogy kiderült, a lánykát kiváló humorral és elég jól megalapozott irodalmi műveltséggel áldotta meg a sors. Így aztán előbb kuncogva, később kacarászva végül nevetéstől pukkadozva jártuk végig az emlékházat. Mindenre volt valami bájos, vitriolos, értelmet kifordító megjegyzése neki vagy nekem. Idegenvezetőnk nem értette, mit találunk annyira viccesnek, a decens szakmai közönség pedig rosszalló pillantásokat vetett huncut párosunkra. Rendkívül jól szórakoztam és máig emlékszem minden széklábra abból az ódon villából. No, igaz, Jókai a mókás kaland előtt is a kedvenceim közé tartozott.
Végezetül elmesélem egy friss élményemet Szekszárdról. A közelmúltban jártam a magyar vörösborkultúra fellegvárában, hmm… egyik fellegvárában és persze, hogy bekanyarodtam a Babits-emlékházba, illetve rögvest mellette az Irodalom házába, amely a Mészöly–Polcz páros szellemét őrzi. Itt találkoztam a szerelmesekkel. Előttem sétáltak, minden tárló előtt megálltak, olvasgatták a feliratokat, kommentálták a látottakat, s közben úgy néztek egymásra, ahogy Mészöly Miklós és Polcz Alaine pillant össze némelyik fényképen.
– Én úgy képzelem, hogy itt üt Mészöly, vele szemben, a fotelben Alaine és mesélt az életéről. A férfi pedig írt és nagyon figyelt rá…
Később a könyveket nézegették, a képeket, a bútorokat. Többnyire fogták egymás kezét, s, ha az egyik egy-egy feliratnál lemaradt, szinte futott, hogy utolérhesse és átölelhesse kedvesét. A Babits-házban – itt is találkoztam velük – már csókolóztak is. Mikor felcaplattam a lépcsőn hirtelen szétugrottak.
Az egyik tárlónál a fiú csendesen olvasta: „Minden emberi lény között talán őt szerettem legjobban. Édesapámnak az idősebb nővére volt; nem ment soha férjhez, és ott lakott nálunk. Nekem úgy tűnt fel mindig, mintha ezüstből volna. Kis fején a haja csalódásig ezüst; az arca oly finom, gyengéden fehér arcszínével, diszkréten fénylő mosolyával, mint ezüst filigránmunka; és mosolya fénye az ezüst fénye volt, és hangjánál tisztább ezüstcsengést sohasem hallottam. De a legezüstösebb a lelke volt, és a hangja a lelke csengése, mosolya a lelke fénye. Nekem úgy tetszik, mintha még neve is, ahogyan otthon híttuk, a nenne szó, ellenállhatatlan, halk, ezüst fények és csengések képzetét idézné fel, csak rágondolva is. Alig véltem, hogy a kortól volna fehér a haja; fiatal volt és finom és bájos; ezüstösen született talán, mint valami tündér; nem is képzeltem máshogy a tündéreket, mint amilyen ő volt, ott a tiszta abrosz, a friss tejszínhab és a reggeli naptól csillogó ezüstkanalak mögött.”
– Hogy lehet valakit ennyire szeretni, ennyire csodálni? – morfondírozott félhangosan.
– Hát… Lehet – szögezte le a lány vállat vonva, és párja karjához szorította arcát.
Nem sokkal később a közeli kávézóban megint beléjük botlottam. Egy asztalnál duruzsoltak. A férfi a lány füléhez hajolt és suttogott valamit. Foszlányokat lehetett csak hallani abból amit mond, de a kávégép sercegése, a villák csörömpölése, és a presszó vendégeinek zsongásának zaja közül egyszer csak kivált pár érthető szó:
Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom…
No, igen. Minden világos. Babitsról Török Sophie felé kanyarodott az asszociáció, ő elvezetett Szabó Lőrinchez és már suttogta is a fiú a lány fülébe: Semmiért egészen.
És ez a megértés elvezetett egy másik, sokkal szélesebb megértéshez. Az irodalmi emlékházak kizárólag szerelmeseknek való helyek. Mert valójában maga az irodalom is kizárólag szerelmeseknek való. Ha nagyon megengedő vagyok, hozzátehetem, hogy az élet szerelmeseinek. De lehet, hogy indokolatlan ilyen szélesre nyitni az irodalom és vele az emlékházak kapuját.
Borítókép: Mészöly Miklós és Polcz Alaine (Forrás: Facebook)
