Mert hogyan is használjuk az efféle múzeumokat? Elviszi a magyartanár az iskolásokat az emlékházba és elmondja: itt született Babits Mihály, itt nőtt föl Kodolányi János, itt dolgozott Gárdonyi Géza, ennél az asztalnál írták Az arany embert, és így tovább. A gyerekek pedig bökdösik egymást ceruzával, idétlen vicceket kreálnak a látottak alapján, s amikor a tanárnő hátrafordul, érdeklődő bölcsességet színlelve bólogatnak: igen-igen, a nagy ember íróasztala, gondolkodószéke, bölcsője. Hú, de érdekes! Aztán szétszélednek, fagyit vesznek, telefonjaikat nyomkodják, és soha többé nem jut eszükbe az épület, ahol az író lakott, ha csak az érettségin nem, ahol a mentőkérdésre válaszolva ismét okosan bólogat a diák: igen, persze, hogy voltunk ott… A kreatívabb manipulátorok azt az univerzális megjegyzést is hozzáteszik: szinte megelevenedett korszak és alkotó…
Hogy volna haszna, értelme, előnye az ilyesminek, alig hiszem. De hát akkor, hogyan is kell meglátogatni egy-egy irodalmi emlékhelyet? Nos, elmesélem, én mit tapasztaltam.
Az első igazi élményt a sümegi Kisfaludy-ház adta nekem. Egy lánnyal jártam ott, akit nagyon szerettem. Borokat kóstoltunk, várfalakat jártunk, püspöki palotát csodáltunk, aztán bekanyarodtunk az öreg kúriába. A kétszáz éves enteriőr persze magában is érdekes, de valljuk be, abból nem lesz igazi élmény. Ám egyszer csak megpillantottam a koponyát. Csodálatos, kranioszkopikus preparátum vigyorgott az egyik tárlóban, mutatva, hogyan próbálta megérteni az elme és a jellem működését a tizenkilencedik századi tudomány.

Mint kiderült Kisfaludy ezzel akarta diagnosztizálni magát, vajon miért nem születhetett gyermeke…
(Hadd tegyem ide zárójelben, imádom a tudományos tévedéseket. Olyanok, mint az óvodások világmagyarázatai. Bájosak, kedvesek, naivak, ám ott van mögöttük az a végtelen erő, amivel a világot meg akarja érteni az ember. Ha kicsiny életterük összefüggéseiről kérdezünk óvodásokat, szinte halljuk ahogy csikorognak a fogaskerekek az agyukban, olyan elszánt igyekezettel próbálják értelmes egésszé szerkeszteni mindazt, amit látnak, hallanak, tapasztalnak. Nos, ugyanilyen csoda minden tudományos tévedés. Száz, kétszáz esztendő távlatából, amikor már talán a kérdések sem érvényesek, lenyűgöző visszapillantani az előttünk járt szellemek munkájára: ahogy próbálták feltárni, megmagyarázni a lét kisebb, nagyobb kérdéseit. Ráadásul Gall nem is járt olyan mesze a mai tudásunktól, mint amennyire a Kisfaludy-házban kiállított naiv koponya mutatja.) A csontfejen minden dudor, varrat, mélyedés tussal körülrajzolva, s felírva rá, miért felelős az adott terület. Én pedig fejest ugrottam az élménybe. Meséltem kedvesemnek Gallról, a frenológiáról, Lombrosóról, elmondtam, hogyan lett mindezekből már-már modern karakterológia, Szondi-teszt és hasonlók… Másnap reggel pedig elégedett mosollyal mondtam hálát Szondinak, Gallnak, Kisfaludynak, mindazoknak, akik berendezték ezt az emlékházat, de legfőképpen Szerb Antalnak, aki már kamaszkoromban felvilágosított: a nőket bizonyára a kettős könyvvitellel is el lehet csábítani, ha kellő intenzitással magyarázza az ember.