Az utolsó hetek tavaszias időjárása úgy látszik, rothadásnak indította mindazt a mocskot és elüszkösödött szerves anyagot, amely a magyar társadalom cipőtalpára ragadt. A bűz, ami ezzel jár, szinte elviselhetetlen az átlag, polgári értékek szerint igazodó embernek, de valahogy nem tudjuk megtisztítani a közéletet ettől az egyre elviselhetetlenebb söpredéktől.
Az alpári obszcenitás, amit itt újra előtört a nyíltan magyarellenes, vulgárpesti lumpenértelmiségiek köréből, kezd olyan méreteket ölteni, hogy egyre több ember érzi, túlcsordult a pohár, ennek megálljt kell parancsolni.
Ugyanazok az egyének, társadalmi támogatottság nélküli csoportok, akik és amelyek nyíltan kiállnak turistaverő szélsőbaloldali terrorszervezetek mellett, akik krokodilkönnyeket hullatnak iszlamista terrorszervezetekért és az ezeket pénzelő embercsempészbandák érdekeikért, akár a magyar gyerekek jövőjét is eltaposnák, azok fordultak most minden skrupulus nélkül társadalmunk legféltettebb értékei ellen.
Nem elég, hogy újra dívik a Trianon-ünneplés, ami a családomnak is az utolsó száz évben csak börtönt, megaláztatást, jog- és vagyonfosztást hozott. A külföldi biztatásokon és pénzeken felbátorodva, a Nyugat egyre deviánsabb viselkedését magáévá téve minden tabut felrúgnak, ami az átlagembernek szent és sérthetetlen. Az, hogy egy gyűlölettel teli, alpári, primitív senkiházi ország-világ előtt prostituáltnak nevezheti első női államfőnket, vele együtt pedig volt női igazságügyi miniszterünket, és a vele cinkos elit, aktivista újságírói banda el sem határolódik tőle, az egy új alsó szint a magyar közéletben.
Mindez annak dacára, hogy a két leköszönő politikus olyan példaértékű erkölcsi és politikai hagyatékot tud maga mögött, amely a magyar családtámogatási, gyermekvédelmi és demográfiai eredményeket nemzetközi szintre emelte. De az is, ahogy hivatalukat önként elhagyták, miután saját erkölcsi léptékük szerint nem tudtak megfelelni az önmaguk által állított magas standardoknak, ez kétségtelenül meghaladja a nőgyűlölők magyar érzéseket nyomelemeiben sem tartalmazó szürkeállományának képességeit. De meddig lehet ezt tűrni? Ez így nem mehet tovább!
Ha nem is kedvelünk, tisztelünk bizonyos alkotmányos képviselőket, végérvényesen le kell szögezni, hogy a haza gyűlölete nem „vélemény”, nem legitim álláspont. A hazaárulás pedig nem lehet politikai eszköz, amivel szűk kis érdekcsoportunk önközpontú céljait szolgáljuk ki.
A fent említett két vérlázító példa csak a jéghegy csúcsa, több tucat ilyen aljas megszólalást lehetne felsorakoztatni, amelyek célja talán nem is személyes támadás bizonyos politikusok vagy világnézetek ellen, hanem egy átfogó erőfeszítés a magyar társadalmi vita szennycsatornába való lesorvasztása. Ezek a visszataszító percemberkék természetesen átlagon felül juttatnak maguknak mindazokból a javakból, amelyeket a magyar társadalom munkájával, értékeivel megteremt: ilyen a biztonság, a szabadságjogok, az anyagi jólét és a szólásszabadság. Mindeközben minden erejükkel azon vannak, hogy ezt a nemzetközösséget megalázzák, meghurcolják, külső ellenséges érdekcsoportoknak ezüst tálcán kiszolgáltassák, majd eltöröljék a föld felszínéről.
Húsz évig éltem Nyugaton, munkám végett számtalanszor kellett végighallgatnom Európa, keresztény- és fehérember gyűlölő szónoklatokat terrorizmust éltető iszlamistáktól.
De higgyék el, azoktól sem hallottam olyan gyűlölködő monológokat, olyan tiszteletlen szóhasználatot, mint amilyet a magyar értelmiség egy egyre jobban körülhatárolható részétől. Azok csak a hatalmat akarják átvenni, ezek viszont tönkre akarják tenni Magyarországot, még ha ők is belepusztulnak.
Mi az a magyarban, ami ennyire patologikus ellenszenveket képez bennük? A tisztességtudatunk, a túlélési ösztöneink vagy a hazaszeretetünk?
