Húsz évig éltem Nyugaton, munkám végett számtalanszor kellett végighallgatnom Európa, keresztény- és fehérember gyűlölő szónoklatokat terrorizmust éltető iszlamistáktól.

Mi az a magyarban, ami ennyire patologikus ellenszenveket képez bennük? A tisztességtudatunk, a túlélési ösztöneink vagy a hazaszeretetünk?

Nagyon nehéz időket élünk, külső és belső támadások érnek bennünket, pusztán azért, mert meg akarjuk őrizni identitásunkat és hitünket. A társadalomnak ilyenkor ki kell fejlesztenie egy olyan védelmi mechanizmust, amely őrt áll mind az egyszerű emberek, mind az általuk demokratikusan kinevezett alkotmányos képviselők tisztessége, nemzetépítő munkássága felett. Úgy nem lehet közösséget építeni, hogy egyes erkölcsi normákat nem ismerő gazemberek keselyűként körözve figyelik, mikor botlik meg az ember, hogy lecsaphassanak rá, amikor elesik. Nem, mi alapvetően olyan nemzet vagyunk, akik felsegítik azokat, akik elestek. Más szóval: keresztény nemzet. De félreértés ne essék, a keresztény nem szinonimája a jó szándékú naiv baleknak. Mint Krisztus a jeruzsálemi templomban kufárkodókat, a keresztény nemzet is kiveti magából a közösség erkölcsi alapjait aláásó, züllött alakokat.

Akik az őket tápláló kézbe harapnak, a nekik biztonságot és jólétet biztosító nemzetközösség erkölcseit bomlasztják, nem érdemlik a védelmünket, és nem kötelességünk értük sem ma, sem a jövőben kiállni. Bármit hozzon is a történelem. A bosszú nem lehet nemzeti jövőképünk része, de nem felejthetünk.

Óriási hiba lenne elfelejtenünk a torkunknak szegezett kést; a béketűrésünkből eddig szinte mindig csak az ellenségeink profitáltak.

A szerző a Hungary Today hírportál főszerkesztője

Borítókép: ellenzéki politikusok gyűlése (Fotó: Havran Zoltán)