Két éve dúl a háború. Azt csak becsülni tudjuk, hogy 2022. február 24. óta – ekkor kezdődött el az orosz–ukrán háború – hány fegyver dörrent el, hány rakéta csapódott be a házakba, hány iskola, kórház, út, egyházi és kulturális emlék ment tönkre, pusztult el.
Azt azonban pontosan tudjuk, hogy az elmúlt két évben hány ember menekült el a háború borzalmai elől Magyarországon keresztül. Eddig mintegy 1 298 176, túlnyomó többségében nők és gyerekek – férjek, apák nélkül.
Emlékezetes számomra annak az anyának a története, akit a férje a kisfiával együtt menekített ki a harkivi harcok poklából, majd, katonakorú lévén, visszatért harcolni. Szívszorító volt hallgatni a beszámolókat a menekülésről, a zsúfolt óvóhelyekről, a félelemben átvirrasztott éjszakákról, a napokig tartó, kimerítő utazásokról egy még ismeretlen, de békés, menedéket nyújtó hely felé. A fájdalmas beszámolók megmutatták: a háború szenvedés és halál.
A háború híre szomszéd országként azonnali cselekvést kívánt meg tőlünk, magyaroktól is, mi pedig a béke és a humanitárius segítségnyújtás útját választottuk. A kormány szolgálatba állította a megfelelő anyagi és emberi erőforrásokat – innen is köszönet katonáinknak, rendőreinknek, a katasztrófavédelem munkatársainak, az egészségügyi szakembereknek, pedagógusoknak, kormányhivatali dolgozóknak – annak érdekében, hogy mindenki megkaphassa azt a segítséget, amire szüksége van.
Ebben igazi szövetségesekre találtunk a humanitárius szervezetekben, önkormányzatokban és az önkéntesekben is, akikből nem volt hiány.
– Mikor jössz? – Amikor kell!, hangzott el egyik nap a beregsurányi segítségponton, ahol csak aznap este körülbelül kétszáz embert fogadtak és láttak el. Ott voltak a mátészalkai asszonyok, akik reggeltől estig szendvicset készítettek, de a római katolikus plébános is Szeged mellől, aki segítőivel több mint egy tucat serpenyőben sütötte a palacsintát a nemcsak átfázott, de lelkileg is meggyötört embereknek. Sokan voltak és vannak Barabáson, Lónyán, Tiszabecsen, Beregsurányban, Záhonyban vagy a korábban működött legnagyobb hazai humanitárius ponton, a BOK csarnokban – itt a legforgalmasabb napon több mint húszezer ember fordult meg –, ahogy szerte az országban.
A segítségre azonban nemcsak itthon, de odaát, Ukrajnában is szükség van.
Több száz tonna adományt küldtünk, külön figyelmet szentelve a kárpátaljai magyaroknak, akik ugyan messzebb vannak a harci események központjától, mégis nehéz éveken vannak túl, és még nincs is vége. Innen üzenjük: nincsenek egyedül, nem engedtük el a kezüket ezekben a nehéz években, ahogy a jövőben sem tesszük majd.
A segítségnyújtáson túl azonban van még egy fontos feladatunk: küzdenünk kell a békéért. Nem fegyverekkel, nem a háború további anyagi támogatásával, hanem tűzszünettel és béketárgyalásokkal. A harcok ugyanis addig nem szűnnek meg, a szenvedés addig nem marad abba, az óvóhelyek addig nem ürülnek ki, a családok megsemmisülésének vagy legalábbis szétszakadásának addig nem lesz vége, ameddig nem lesz béke.
A békéhez viszont politikai döntések kellenek, és az, hogy Brüsszelben ne háborúpárti, hanem békepárti vezetők legyenek.
A szerző kormányszóvivő
Borítókép: Szentkirályi Alexandra (Fotó: Miniszterelnöki Kabinetiroda)
