Az vagy, amit építesz – mondhatjuk. Az épített környezet ugyanis megmutatja, miként látja a világot és benne saját magát az adott kor embere. Másképp fogalmazva, hogy milyen viszonyban van a mindenséggel, vagyis Istennel. Amilyen az épület, olyan az azt építő ember világlátása.
A régi korok hatalmas, tágas csarnokai, kupolái, ívei a nagyságot mutatták meg, azt formálták épületekké. Az antik világ építészete a tengerre szálló népek végtelenség-életérzésének világos lenyomata. A keresztény középkor architektúrája merőben másféle lelkiségből táplálkozott. A romanika egy megzavarodott, földindulásszerű geopolitikai és kulturális-civilizációs forrongás átmeneti világára adott választ a maga biztonságot és védelmet nyújtó, erődítményszerű vastag falaival, lőrésekre emlékeztető ablakaival. A középkori építészet csúcsának tekinthető gótika nyúlánk templomai mintha az ég felé bizalommal kinyújtott kezek lennének. A barokk a kiteljesedett szépség és a lelki gazdagság uralkodó igenlésének kifejezése, a klasszicizmus az európai, a romantika az azzal szerves egységet képező nemzeti kulturális identitás megtestesülése.
Több ezer év építészetének volt értelme, az épületeknek – némi patetikus túlzással – lelkük volt, mert olyanok építették olyanoknak, akik gondoltak valamit életről, halálról, a világról és az abban elfoglalt helyükről.
A XIX. század végén elszabadult szervetlenítő, szétziláló, szétdobáló (diabolikus), valóságtól és közösségtől elszakító, a közönséget egyéni lelki lázak és szorongások diszharmóniájával felzaklató „izmusdúlás” (Legéndy Péter művészettörténész lényeglátó kifejezése) kirúgta a kapaszkodókat, az igazodási pontokat, és elhozta az önimádó-önsajnáló, szervetlen, materialista ember káoszának évszázadát. Ez öklendezte ki magából a modernizmust (ami, miként Szent X. Piusz pápa találóan mondta, foglalata minden eretnekségnek), majd a posztmodernt, a poszt-posztmodernt és az egyre gyorsuló tempóban egymásra torlódó, maradandó korszakalkotásra nem képes, gyakran egymással is egzaltáltan perlekedő korszakocskák ki tudja még, miféle hangzatosnak szánt, de üres jelzővel illetett sokaságát. Esztétikai forradalmak, a művészetek demokratizálása – efféle értelmetlen eufemizmusokkal illették a XX. században az ideg- és lélekbántalmaktól terhelt, űzött lelkek lázas önigazolási kísérleteit. E jelenség maga a cinikus relativizmus – ha minden művészet és mindenki művész, akkor semmi és senki nem az. Az ürülékkel összekent lépcső nincs egy versenyosztályban Michelangelo szférájával.