Az vagy, amit építesz – mondhatjuk. Az épített környezet ugyanis megmutatja, miként látja a világot és benne saját magát az adott kor embere. Másképp fogalmazva, hogy milyen viszonyban van a mindenséggel, vagyis Istennel. Amilyen az épület, olyan az azt építő ember világlátása.
A régi korok hatalmas, tágas csarnokai, kupolái, ívei a nagyságot mutatták meg, azt formálták épületekké. Az antik világ építészete a tengerre szálló népek végtelenség-életérzésének világos lenyomata. A keresztény középkor architektúrája merőben másféle lelkiségből táplálkozott. A romanika egy megzavarodott, földindulásszerű geopolitikai és kulturális-civilizációs forrongás átmeneti világára adott választ a maga biztonságot és védelmet nyújtó, erődítményszerű vastag falaival, lőrésekre emlékeztető ablakaival. A középkori építészet csúcsának tekinthető gótika nyúlánk templomai mintha az ég felé bizalommal kinyújtott kezek lennének. A barokk a kiteljesedett szépség és a lelki gazdagság uralkodó igenlésének kifejezése, a klasszicizmus az európai, a romantika az azzal szerves egységet képező nemzeti kulturális identitás megtestesülése.
Több ezer év építészetének volt értelme, az épületeknek – némi patetikus túlzással – lelkük volt, mert olyanok építették olyanoknak, akik gondoltak valamit életről, halálról, a világról és az abban elfoglalt helyükről.
A XIX. század végén elszabadult szervetlenítő, szétziláló, szétdobáló (diabolikus), valóságtól és közösségtől elszakító, a közönséget egyéni lelki lázak és szorongások diszharmóniájával felzaklató „izmusdúlás” (Legéndy Péter művészettörténész lényeglátó kifejezése) kirúgta a kapaszkodókat, az igazodási pontokat, és elhozta az önimádó-önsajnáló, szervetlen, materialista ember káoszának évszázadát. Ez öklendezte ki magából a modernizmust (ami, miként Szent X. Piusz pápa találóan mondta, foglalata minden eretnekségnek), majd a posztmodernt, a poszt-posztmodernt és az egyre gyorsuló tempóban egymásra torlódó, maradandó korszakalkotásra nem képes, gyakran egymással is egzaltáltan perlekedő korszakocskák ki tudja még, miféle hangzatosnak szánt, de üres jelzővel illetett sokaságát. Esztétikai forradalmak, a művészetek demokratizálása – efféle értelmetlen eufemizmusokkal illették a XX. században az ideg- és lélekbántalmaktól terhelt, űzött lelkek lázas önigazolási kísérleteit. E jelenség maga a cinikus relativizmus – ha minden művészet és mindenki művész, akkor semmi és senki nem az. Az ürülékkel összekent lépcső nincs egy versenyosztályban Michelangelo szférájával.
Mindez az építészet megrontásában is megmutatkozott. Az úgynevezett akadémikus felfogást, tudniillik a mesterségbeli szabályok, törvényszerűségek, egyáltalán, az alkotás, jelen esetben az építés okának és következményének összefüggésrendszerét széttörendő béklyónak nyilvánították. Aligha túlzás kijelenteni, hogy főleg a XX. század második felétől bárki bárhová bármit építhetett, nem törődve az építészeti szövetnek nevezett kulturális örökséggel, eltorzítva, meghamisítva egész városok, teljes kultúrák arculatát. Kényszeres aszimmetria, instabilitás-érzetet keltően sarkukra állított geometrikus formák, rideg, szögletes üvegpaloták, jellegtelen „mediterrán” egyenépületek. És a színek! Ha nem fehér vagy sötétszürke, akkor a visszafogottságot hírből sem ismerő harsány püspöklila, bugyirózsaszín vagy pitypangsárga vakolat üvölt ki kérkedve a környezetéből, nem hagyva megnyugvást a szemlélőnek. Valószínűleg költségvetési megfontolásokból járványszerűen elterjedt a félbehagyottság, összecsapottság érzetét keltő látszóbeton, azt sugallva, hogy „jó lesz az úgy is”.
Mindezt divatos kifejezéssel letisztultságnak nevezik, pedig valójában az otthonosság, a lakályosság, a szépség száműzése, gondolattalanság, lustaságból lemásolt idegenség. Amilyen a kor lelke (lélektelensége), olyan az épített környezet...
Ez eleinte csak a nyugati világot fertőzte meg, de ma már az egykor zárt Kelet is elveszteni látszik benső lényegéből fakadó arculatát, hogy pont olyan legyen, mint a világ bármely metropolisza. A sivatagokból kinövő energiazabáló felhőkarcolóknak semmi közük az arab építészethez, ahogy a Távol-Kelet toronyházai is idegenek a konfuciánus vagy épp a sintoista életszemlélettől. A szédítő magasságig felhúzott épületek nem tájékozódnak az égi szféra felé, hanem hódító arroganciával betörnek oda. Egyszerre testesítik meg a hivalkodást és a spórolást: minél kisebb alapterületen épített embersilókba minél több embert bezsúfolni. Raktározni. Uniformizált, deszakralizált globális szervetlenség árasztotta el a világot, legyen szó lakóépületekről, irodaházakról, nemkülönben a meghittséget, a szakralitást nélkülöző, az áhítat megélésére alkalmatlan, gyakran minimalista kultúrházi színháztermeket idéző modern templomokig.
Akkor hát vesszen a kortárs építészet? Nyilvánvalóan nem. Ez lehetetlenség is volna, több okból. Egyrészt a Colosseum vagy az Akropolisz is kortárs volt egykor, a szó időbeliséget és világszemléletet tükröző értelmében egyaránt. Másrészt az újító, elgondolkodtató formai és technikai megoldásoknak is helyük van a nap alatt. Csak épp nem mindegy, hogy milyen minőséget képviselnek, és hol építik meg őket. A gigantikus csizmára emlékeztető dél-budai Mol-torony például önmagában érdekes épület, de az amúgy is agyonépített, sterilizált, vagyis végső soron tönkretett Lágymányosi-öböl bejáratára mintegy rátiporva kifejezetten nyomasztó, amellett, hogy tájidegen. Budapest egyik erénye éppenséggel az, hogy nincs telezsúfolva felhőkarcolókkal, és így a kommunista bunkerépítészet pusztításai ellenére van – megmaradt – a sajátos, főképp a dualizmus évtizedeiben kialakult arculata. Tévút volna beszállni a falanszterversenybe. Az öncélú építészet káros „jelet kell hagyni” szemléletét el kell fojtani. Elvégre az építész nem kutya – az épület se legyen „jel”…
Ehelyett rendszerszemléletre van szükség, megértve, hogy az épített környezet döntően befolyásolja az életminőségünket, a fizikai és a szellemi lehetőségeinket, önképünket. Örömteli, hogy a területet szabályozó regulák átszabása jó irányú változásra ad reményt, közügynek tekintve és deklarálva az építészetet, összekapcsolva azt a közjó fogalmával. Tegyük hozzá: a közjó térben és időben túlnyúlik az itt és most szűkre szabottságán, amibe beleértendő a múlt nagyszerű építészeti alkotásainak megbecsülése és mai életünkben történő egészséges használata is. Ebből következik, hogy az épített kulturális környezet védelme nemcsak azt jelenti, hogy nem dózerolunk le barbár módon szép régi épületeket, hanem azt is, hogy nem húzunk fel az általuk meghatározott arculatú településrészeken, ugyancsak barbár módon, a csinos házakat megerőszakoló gigantomán építményeket. A dicsőséget kergető önmegvalósítást – ha magától nem teszi – meghátrálásra kell kényszeríteni kulturális önazonosságunkkal szemben.
Ki kell irtani a közfelfogásból azt a rendkívül kártékony rögeszmét is, hogy a rendkívül ellenszenves kortárs kifejezéssel ingatlanfejlesztésnek nevezett tevékenység szükségképpen reflexszerű betonozást és öncélú, főleg üzleti megfontolású építést jelent – de azt a mániát is, hogy minden elgazosodott telket azonnal természetvédelmi területté kell nyilvánítani. Az élhető, emberléptékű épített környezethez józan észre, egyensúlyra, alázatra, hagyománytiszteletre, szilárd, tudatosan megélt és megbecsült önazonosságra van szükség.
Borítókép: Látkép a budai Mol-toronyból (Fotó: Havran Zoltán)
