Közép-Európa igazi tragédiája nem Oroszország, hanem Európa. Az az Európa, amely akkora értéket képviselt a magyar hírügynökség vezetőjének a szemében, hogy azért kész volt akár az életét is adni. A vasfüggöny mögé zárva nem is sejtette, hogy Európában már nem értékként gondolnak Európára. Fogalma sem volt arról, hogy az a mondat, amelyet az országa határain túlra küldött, mennyire elavult, és nincs immár senki, aki megértené… Ezzel a rezignált, komor gondolattal zárta négy évtizeddel ezelőtt megjelent híres esszéjét Milan Kundera. Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája című opus – amely az Európa Könyvkiadó jóvoltából immár magyarul is olvasható – kis terjedelme ellenére is óriási hatást gyakorolt a kortársakra. Egyfelől mert a 95 éve Brnóban született, 1975-ben Csehszlovákiából Franciaországba emigrált és ott tavaly nyáron elhunyt Kundera az 1980-as években már világhírű író volt, másfelől a rendkívül szuggesztív, provokatív hangvételű, kristálytiszta nyelvezetű szöveg – amely egyszerre vád- és védbeszéd – olyan témáról szólt, amellyel (egy neves francia politológus megfogalmazásával élve) hozzájárult ahhoz, hogy „újrarajzoljuk az 1989 előtti Európa szellemi térképét”.
Az esszé azzal a drámai felütéssel kezdődik, hogy 1956 novemberében, néhány perccel azelőtt, hogy a szovjet tüzérség szétlőtte volna az irodáját, a magyar hírügynökség vezetője telexüzenetet küldött a szabad világnak, amely a következő szavakkal végződött: „Magyarországért és Európáért halunk meg.” A cseh író szerint ez a gondolat sem Nyugaton, sem Oroszországban nem születhetett volna meg, csak Budapesten
(és Varsóban vagy Prágában). Miért? Mert a magyarok (és a lengyelek, a csehek) a kezdetektől fogva a keresztény gyökerű Európához tartoztak, és az Európa szó nem pusztán földrajzi név a számukra, hanem olyan spirituális fogalom, amely a Nyugat szinonimája.
Abban a pillanatban, amikor Magyarország megszűnik Európa – tehát Nyugat – lenni, megfosztatik a saját sorsától, a történelmétől, és az identitásának éppen a leglényegét veszíti el.
Kundera abból indul ki, hogy a földrajzi Európa mindig is két, egymásól elkülönülten fejlődő – nyugati és keleti – részre oszlott, és 1945 után a két Európát elválasztó határ pár száz kilométerrel nyugatabbra tolódott. Ennek következtében a Közép-Európának nevezett térség – amely kulturálisan a Nyugathoz tartozott – politikailag Kelethez került. Ez az ellentmondásos helyzet segít megértenünk, hogy miért éppen itt, és csakis itt zajlottak le Európa legdrámaibb, történelmi jelentőségű eseményei: a magyar 1956, a csehszlovák 1968, a lengyel 1956, 1970 és 1980–81 – vagyis a közép-európai felkelések sorozata. Ennek a sajátosságnak a magyarázata a kultúrában rejlik, ami ebben a térségben ma is (azaz az esszé írásának időpontjában, 1983-ban)
olyan élő és ható érték, amely köré odagyűlik a nép egésze.
Közép-Európa egy sajátos kultúra, vagy ha úgy tetszik, egy közös sors, hangsúlyozza Kundera, ahol a jelentős, közösen átélt események, élmények, a közös emlékek, tapasztalatok, hagyományok teremtették meg az itt élő népek alkalomról alkalomra eltérő módon felálló egységét.
A Salzburgtól Vilniusig nyúló térségben élő népek birtokában voltak ugyanannak a fontos egzisztenciális tapasztalatnak, amit csak az a nemzet ismerhet, amelynek folyamatosan a lét és nemlét között – másként fogalmazva: az autonóm, autentikus nemzeti lét és az egy nagyobb nemzetbe való beleolvadás között – kell választania.
Ezeknek a népeknek, országoknak az a tragédiája, hogy 1945 után egyszerűen eltűntek a Nyugat térképéről. Ennek egyik oka Kundera szerint az, hogy e két oldalról szorongatott, a németek és az oroszok közé ékelődött kis nemzeteknek az elmúlt századokban túl sok energiáját emésztette fel a fennmaradásukért és a nyelvükért folytatott küzdelem. A létharc. Mivel nem volt módjuk igazán bevenni magukat a nyugati nagy nemzetek által uralt európai köztudatba, ők maradtak a Nyugat legkevésbé ismert és leginkább törékeny részei. A másik ok az, hogy
1945-ben Közép-Európa orosz megszállás alá került (és 1983-ban ennek a végét még nem lehetett látni), ezáltal ennek a kulturális tömbnek az eltűnése, elrablása volt a XX. század egyik legjelentősebb eseménye az egész nyugati civilizáció számára. Mindez azonban észrevétlen és kimondatlan maradt, „mert Európa már nem kulturális egységként gondol saját magára” – hangzik a cseh író vádja.
Nyugat-Európa lassan, de biztosan elveszíti a kulturális identitását, míg az oroszok által megszállt Közép-Európában azért igyekeznek kétségbeesetten feltámasztani a múltat, a kultúra, az újkor letűnt idejét, mert csak abban a régi, a kulturális karakterét, dimenzióját még őrző Európában voltak olyanok, amilyenek valójában.
Bár Kundera nem mondja ki az árulás szót, lényegében erről van szó: ráadásul kettős árulásról. Azzal, hogy a Nyugat cserben hagyta, elárulta Közép-Európát, saját magát is elárulta, megtagadta.
Amit egyébként az elsők között kürtölt világgá Márai Sándor 1956 novemberében a Szabad Európa Rádióban, kimondva, hogy a magyar tragédia, Magyarország elbukása nemcsak a Szovjetunió bűne, hanem ezért a gyenge, gyáva és tétlen nyugati világ is felelős.
Most még azt hiszik, akik felelősek, hogy bagatell, egy kis nép sorsa, közjáték. Nem az. A nyugati világ erkölcsi hitele belerendült ebbe a »közjátékba« – a franciák, angolok egyidejű gaztette Szuezben csak tetézi ezt az erkölcsi bukást.
A Nyugat mulasztásáról azt írta naplójába az emigráns magyar író, amit Talleyrand mondott, amikor Napóleon kivégeztette az enghieni herceget: „Több volt, mint bűn; hiba volt.”
Márai 1956 végén még azt tapasztalta, hogy akkor Nyugaton egyre többen megértették, az igazi Európa nem Londonban, Párizsban vagy Berlinben van, hanem Budapesten, ahol az emberek véreznek, halnak, a házak füstölnek vagy fűtetlen szobákban éhező emberek élnek, mert helytálltak Európáért. Hogyan felelt erre a helytállásra Európa? Az Egyesült Államok? Az ENSZ? Cinikus árulással. Ezért írta naplójába:
Ezt nem lehet megbocsátani. Senki nem hisz többé a Nyugatnak, és a Nyugat nem hisz többé önmagának sem – ez a magyar forradalom körül elkövetett árulás egyik legsúlyosabb következménye.
Közép-Európa Nyugat általi elárulása azonban nem 1968-ban vagy 1956-ban kezdődött. Még csak nem is 1945-ben, amikor Churchill május 12-i táviratában megírta Truman amerikai elnöknek:
…vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte (a Lübeck–Trieszt vonaltól keletre eső térségekben) mi történik, arról mit sem tudunk.
Sztálin totális közép-európai térhódítását látva a brit miniszterelnök pár hét múlva már azt vizionálta, hogy a szovjet haderő behatolhat Nyugat-Európa szívébe is, így elkerülhetetlenné válik egy harmadik világháború. Csak nevetni vagy bosszankodni lehet Churchill meglepődésén és félelmén, hiszen már régóta jól ismert – mint például Szakály Sándor történész professzor is kifejtette néhány hete lapunkban –,
a két nyugati nagyhatalom legkésőbb 1943 végén Teheránban lemondott a Németország és a Szovjetunió közti térségről. A háborús céljuk a németek teljes legyőzése volt, amihez nélkülözhetetlen volt számukra a Vörös Hadsereg, és az óriási szovjet véráldozat árát hajlandók voltak Sztálinnak megfizetni a közép-európai országokkal, népekkel.
Hiába magyarázta emlékiratában Kállay Miklós – aki 1942 márciusától 1944. március 19-ig, a német megszállás napjáig volt a Magyar Királyság miniszterelnöke –, hogy „…a német és az orosz között a menekülés útját megtalálni: ez volt az a történelmi feladat, amelyre vállalkoznom kellett”, ez eleve lehetetlen küldetés volt. Ugyanis
arra a hamis illúzióra épített, hogy az angolszász hatalmak nem fogják megengedni a Vörös Hadsereg behatolását Európa közepébe, csapatokat küldenek majd térségünkbe, s így Magyarország (is) elkerülheti mind a német, mind a szovjet megszállást. De ahogy a Nyugat nem küldött csapatokat 1944–45-ben, úgy 1956-ban és később sem…
Közép-Európa tragédiája és a Nyugat – ismétlődő! – árulása egyáltalán nem Kundera valóban fontos és hatásos esszéje óta ismert tény, mégis érdemes felhívni a figyelmet a máig egyik legismertebb közép-európai író négy évtizede közzétett gondolataira, aki elhagyni kényszerült szülőhazájától távol is igyekezett életben tartani a közép-európai nemzetek emlékezetét, és felébreszteni a nyugat-európai szellemi és kulturális elit szunnyadó lelkiismeretét. Már csak azért is érdemes, mert e tekintetben Nyugaton a helyzet változatlan – sőt, sok tekintetben határozottan romlott. Amit jól láthatunk, ha „vigyázó szemünket” Párizsra, Brüsszelre, Londonra, Berlinre vetjük.
