Márai 1956 végén még azt tapasztalta, hogy akkor Nyugaton egyre többen megértették, az igazi Európa nem Londonban, Párizsban vagy Berlinben van, hanem Budapesten, ahol az emberek véreznek, halnak, a házak füstölnek vagy fűtetlen szobákban éhező emberek élnek, mert helytálltak Európáért. Hogyan felelt erre a helytállásra Európa? Az Egyesült Államok? Az ENSZ? Cinikus árulással. Ezért írta naplójába:
Ezt nem lehet megbocsátani. Senki nem hisz többé a Nyugatnak, és a Nyugat nem hisz többé önmagának sem – ez a magyar forradalom körül elkövetett árulás egyik legsúlyosabb következménye.
Közép-Európa Nyugat általi elárulása azonban nem 1968-ban vagy 1956-ban kezdődött. Még csak nem is 1945-ben, amikor Churchill május 12-i táviratában megírta Truman amerikai elnöknek:
…vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte (a Lübeck–Trieszt vonaltól keletre eső térségekben) mi történik, arról mit sem tudunk.
Sztálin totális közép-európai térhódítását látva a brit miniszterelnök pár hét múlva már azt vizionálta, hogy a szovjet haderő behatolhat Nyugat-Európa szívébe is, így elkerülhetetlenné válik egy harmadik világháború. Csak nevetni vagy bosszankodni lehet Churchill meglepődésén és félelmén, hiszen már régóta jól ismert – mint például Szakály Sándor történész professzor is kifejtette néhány hete lapunkban –,
a két nyugati nagyhatalom legkésőbb 1943 végén Teheránban lemondott a Németország és a Szovjetunió közti térségről. A háborús céljuk a németek teljes legyőzése volt, amihez nélkülözhetetlen volt számukra a Vörös Hadsereg, és az óriási szovjet véráldozat árát hajlandók voltak Sztálinnak megfizetni a közép-európai országokkal, népekkel.
Hiába magyarázta emlékiratában Kállay Miklós – aki 1942 márciusától 1944. március 19-ig, a német megszállás napjáig volt a Magyar Királyság miniszterelnöke –, hogy „…a német és az orosz között a menekülés útját megtalálni: ez volt az a történelmi feladat, amelyre vállalkoznom kellett”, ez eleve lehetetlen küldetés volt. Ugyanis
arra a hamis illúzióra épített, hogy az angolszász hatalmak nem fogják megengedni a Vörös Hadsereg behatolását Európa közepébe, csapatokat küldenek majd térségünkbe, s így Magyarország (is) elkerülheti mind a német, mind a szovjet megszállást. De ahogy a Nyugat nem küldött csapatokat 1944–45-ben, úgy 1956-ban és később sem…
Közép-Európa tragédiája és a Nyugat – ismétlődő! – árulása egyáltalán nem Kundera valóban fontos és hatásos esszéje óta ismert tény, mégis érdemes felhívni a figyelmet a máig egyik legismertebb közép-európai író négy évtizede közzétett gondolataira, aki elhagyni kényszerült szülőhazájától távol is igyekezett életben tartani a közép-európai nemzetek emlékezetét, és felébreszteni a nyugat-európai szellemi és kulturális elit szunnyadó lelkiismeretét. Már csak azért is érdemes, mert e tekintetben Nyugaton a helyzet változatlan – sőt, sok tekintetben határozottan romlott. Amit jól láthatunk, ha „vigyázó szemünket” Párizsra, Brüsszelre, Londonra, Berlinre vetjük.
