Közép-Európa igazi tragédiája nem Oroszország, hanem Európa. Az az Európa, amely akkora értéket képviselt a magyar hírügynökség vezetőjének a szemében, hogy azért kész volt akár az életét is adni. A vasfüggöny mögé zárva nem is sejtette, hogy Európában már nem értékként gondolnak Európára. Fogalma sem volt arról, hogy az a mondat, amelyet az országa határain túlra küldött, mennyire elavult, és nincs immár senki, aki megértené… Ezzel a rezignált, komor gondolattal zárta négy évtizeddel ezelőtt megjelent híres esszéjét Milan Kundera. Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája című opus – amely az Európa Könyvkiadó jóvoltából immár magyarul is olvasható – kis terjedelme ellenére is óriási hatást gyakorolt a kortársakra. Egyfelől mert a 95 éve Brnóban született, 1975-ben Csehszlovákiából Franciaországba emigrált és ott tavaly nyáron elhunyt Kundera az 1980-as években már világhírű író volt, másfelől a rendkívül szuggesztív, provokatív hangvételű, kristálytiszta nyelvezetű szöveg – amely egyszerre vád- és védbeszéd – olyan témáról szólt, amellyel (egy neves francia politológus megfogalmazásával élve) hozzájárult ahhoz, hogy „újrarajzoljuk az 1989 előtti Európa szellemi térképét”.
Az esszé azzal a drámai felütéssel kezdődik, hogy 1956 novemberében, néhány perccel azelőtt, hogy a szovjet tüzérség szétlőtte volna az irodáját, a magyar hírügynökség vezetője telexüzenetet küldött a szabad világnak, amely a következő szavakkal végződött: „Magyarországért és Európáért halunk meg.” A cseh író szerint ez a gondolat sem Nyugaton, sem Oroszországban nem születhetett volna meg, csak Budapesten
(és Varsóban vagy Prágában). Miért? Mert a magyarok (és a lengyelek, a csehek) a kezdetektől fogva a keresztény gyökerű Európához tartoztak, és az Európa szó nem pusztán földrajzi név a számukra, hanem olyan spirituális fogalom, amely a Nyugat szinonimája.
Abban a pillanatban, amikor Magyarország megszűnik Európa – tehát Nyugat – lenni, megfosztatik a saját sorsától, a történelmétől, és az identitásának éppen a leglényegét veszíti el.
Kundera abból indul ki, hogy a földrajzi Európa mindig is két, egymásól elkülönülten fejlődő – nyugati és keleti – részre oszlott, és 1945 után a két Európát elválasztó határ pár száz kilométerrel nyugatabbra tolódott. Ennek következtében a Közép-Európának nevezett térség – amely kulturálisan a Nyugathoz tartozott – politikailag Kelethez került. Ez az ellentmondásos helyzet segít megértenünk, hogy miért éppen itt, és csakis itt zajlottak le Európa legdrámaibb, történelmi jelentőségű eseményei: a magyar 1956, a csehszlovák 1968, a lengyel 1956, 1970 és 1980–81 – vagyis a közép-európai felkelések sorozata. Ennek a sajátosságnak a magyarázata a kultúrában rejlik, ami ebben a térségben ma is (azaz az esszé írásának időpontjában, 1983-ban)
olyan élő és ható érték, amely köré odagyűlik a nép egésze.
Közép-Európa egy sajátos kultúra, vagy ha úgy tetszik, egy közös sors, hangsúlyozza Kundera, ahol a jelentős, közösen átélt események, élmények, a közös emlékek, tapasztalatok, hagyományok teremtették meg az itt élő népek alkalomról alkalomra eltérő módon felálló egységét.
A Salzburgtól Vilniusig nyúló térségben élő népek birtokában voltak ugyanannak a fontos egzisztenciális tapasztalatnak, amit csak az a nemzet ismerhet, amelynek folyamatosan a lét és nemlét között – másként fogalmazva: az autonóm, autentikus nemzeti lét és az egy nagyobb nemzetbe való beleolvadás között – kell választania.
Ezeknek a népeknek, országoknak az a tragédiája, hogy 1945 után egyszerűen eltűntek a Nyugat térképéről. Ennek egyik oka Kundera szerint az, hogy e két oldalról szorongatott, a németek és az oroszok közé ékelődött kis nemzeteknek az elmúlt századokban túl sok energiáját emésztette fel a fennmaradásukért és a nyelvükért folytatott küzdelem. A létharc. Mivel nem volt módjuk igazán bevenni magukat a nyugati nagy nemzetek által uralt európai köztudatba, ők maradtak a Nyugat legkevésbé ismert és leginkább törékeny részei. A másik ok az, hogy
1945-ben Közép-Európa orosz megszállás alá került (és 1983-ban ennek a végét még nem lehetett látni), ezáltal ennek a kulturális tömbnek az eltűnése, elrablása volt a XX. század egyik legjelentősebb eseménye az egész nyugati civilizáció számára. Mindez azonban észrevétlen és kimondatlan maradt, „mert Európa már nem kulturális egységként gondol saját magára” – hangzik a cseh író vádja.
Nyugat-Európa lassan, de biztosan elveszíti a kulturális identitását, míg az oroszok által megszállt Közép-Európában azért igyekeznek kétségbeesetten feltámasztani a múltat, a kultúra, az újkor letűnt idejét, mert csak abban a régi, a kulturális karakterét, dimenzióját még őrző Európában voltak olyanok, amilyenek valójában.
Bár Kundera nem mondja ki az árulás szót, lényegében erről van szó: ráadásul kettős árulásról. Azzal, hogy a Nyugat cserben hagyta, elárulta Közép-Európát, saját magát is elárulta, megtagadta.
Amit egyébként az elsők között kürtölt világgá Márai Sándor 1956 novemberében a Szabad Európa Rádióban, kimondva, hogy a magyar tragédia, Magyarország elbukása nemcsak a Szovjetunió bűne, hanem ezért a gyenge, gyáva és tétlen nyugati világ is felelős.
Most még azt hiszik, akik felelősek, hogy bagatell, egy kis nép sorsa, közjáték. Nem az. A nyugati világ erkölcsi hitele belerendült ebbe a »közjátékba« – a franciák, angolok egyidejű gaztette Szuezben csak tetézi ezt az erkölcsi bukást.
A Nyugat mulasztásáról azt írta naplójába az emigráns magyar író, amit Talleyrand mondott, amikor Napóleon kivégeztette az enghieni herceget: „Több volt, mint bűn; hiba volt.”
