Az ellenzéki elnökjelölt indulásának megakadályozása, munkatársainak bebörtönzése, kritikus hangok elhallgattatása „antifasiszta” törvénnyel: ez csak a jéghegy csúcsa. Venezuelában így próbál túlélni a szocialista vezetés, amelynek csaknem negyed évszázada alatt a lakosság negyede, hétmillió venezuelai hagyta el az országot.
Venezuela ráfordult a július 28-i választásokra, a hatodikra azóta, hogy a szocialisták átvették a hatalmat, és előbb a katona Hugo Chávez, majd 2013-as halála után
az egykori buszsofőr Nicolás Maduro vezetésével romlásba sodorták Latin-Amerika egykor egyik leggazdagabb országát. Júliusban pont olyan választás várható Venezuelában, amilyet egy szocialista rezsimben el tudunk képzelni.
A választási folyamat és a venezuelai rendszer működése tanulságos. A negatív elhatárolás is segít megérteni egy-egy fogalmat, így a demokráciát is. Ha látjuk, mi nem demokrácia, azzal jobban értjük, hogy mi az valójában. Venezuela egyértelműen nem teljes demokrácia.
A kérdés magyar kontextusban is izgalmas. A magyar patrióta kormány elmúlt tizennégy évében az ellenzéki térfél többek között azzal próbált mentséget találni saját politikai ügyetlenségére, hogy megpróbálta bemagyarázni a választóinak, hogy azért nem képes választást nyerni, mert nem hagyja „a rendszer”, ami autoriter, ezért olyan fogalmakat ismerhetett meg a közvélemény, mint a „hibrid rezsim”, „választási autokrácia” és a többi, jelentsenek ezek bármit is. Na de lássuk, hogyan néz ki egy valódi autoriter rendszer a XXI. században!
A venezuelai választások időpontja szimbolikus: Hugo Chávez hetvenedik születésnapja. Chávez több, mint egy néhai latin-amerikai elnök a sok közül. Tizennégy éven át, egészen a haláláig vezette Venezuelát, és politikai örököse, Nicolás Maduro áll ma is az ország élén. Chávez inspiráció az újszocialista latin-amerikai baloldali hullámnak, amelynek tagjai ma a legtöbb országot vezetik a térségben. Sao Paulo Fórumnak nevezik ezt a latin-amerikai baloldali mozgalmakat, pártokat magába foglaló tömörülést, amelynek ideológiai iránytűje Kuba és Venezuela felé fordul, mindezt leöntve a progressziónak a térség sajátosságait magába olvasztó mázával. Ami pedig az anyagiakat illeti, sokan közülük a latin-amerikaiak mindennapjait megkeserítő drogkartellek támogatását is élvezik.
Egyfajta „narkókommunista internacionálé” ez. Ezért is fontos, hogy mi történik Venezuelában.
Az 1998-ban megválasztott Chávez elnök komoly szociális, oktatási és egészségügyi programokat is meghirdetett, amelynek költségeit, ahogy a szocialista rendszerépítés költségeit is, sokáig fedezték az olajbevételek. Az olajárak bezuhanását követően Venezuelát az addigra kicsire zsugorított magán- és a nagyra duzzasztott állami szektor, nagy állami kiadások, az azok fedezésére megkezdett pénznyomtatás, majd hiperinfláció és áruhiány, valamint külföldi szankciók jellemezték. A venezuelai hiperinfláció legdurvább évében, 2018-ban a pénzromlás a felfoghatatlan mértékű 130 060 százalékot is elérte. A szocialista vezetés több mint húsz éve alatt a lakosság negyede, több mint hétmillió venezuelai hagyta el az országot. Az otthon maradottak 81 százaléka pedig a szegénységi küszöb alatt él.
