Az ellenzéki elnökjelölt indulásának megakadályozása, munkatársainak bebörtönzése, kritikus hangok elhallgattatása „antifasiszta” törvénnyel: ez csak a jéghegy csúcsa. Venezuelában így próbál túlélni a szocialista vezetés, amelynek csaknem negyed évszázada alatt a lakosság negyede, hétmillió venezuelai hagyta el az országot.
Venezuela ráfordult a július 28-i választásokra, a hatodikra azóta, hogy a szocialisták átvették a hatalmat, és előbb a katona Hugo Chávez, majd 2013-as halála után
az egykori buszsofőr Nicolás Maduro vezetésével romlásba sodorták Latin-Amerika egykor egyik leggazdagabb országát. Júliusban pont olyan választás várható Venezuelában, amilyet egy szocialista rezsimben el tudunk képzelni.
A választási folyamat és a venezuelai rendszer működése tanulságos. A negatív elhatárolás is segít megérteni egy-egy fogalmat, így a demokráciát is. Ha látjuk, mi nem demokrácia, azzal jobban értjük, hogy mi az valójában. Venezuela egyértelműen nem teljes demokrácia.
A kérdés magyar kontextusban is izgalmas. A magyar patrióta kormány elmúlt tizennégy évében az ellenzéki térfél többek között azzal próbált mentséget találni saját politikai ügyetlenségére, hogy megpróbálta bemagyarázni a választóinak, hogy azért nem képes választást nyerni, mert nem hagyja „a rendszer”, ami autoriter, ezért olyan fogalmakat ismerhetett meg a közvélemény, mint a „hibrid rezsim”, „választási autokrácia” és a többi, jelentsenek ezek bármit is. Na de lássuk, hogyan néz ki egy valódi autoriter rendszer a XXI. században!
A venezuelai választások időpontja szimbolikus: Hugo Chávez hetvenedik születésnapja. Chávez több, mint egy néhai latin-amerikai elnök a sok közül. Tizennégy éven át, egészen a haláláig vezette Venezuelát, és politikai örököse, Nicolás Maduro áll ma is az ország élén. Chávez inspiráció az újszocialista latin-amerikai baloldali hullámnak, amelynek tagjai ma a legtöbb országot vezetik a térségben. Sao Paulo Fórumnak nevezik ezt a latin-amerikai baloldali mozgalmakat, pártokat magába foglaló tömörülést, amelynek ideológiai iránytűje Kuba és Venezuela felé fordul, mindezt leöntve a progressziónak a térség sajátosságait magába olvasztó mázával. Ami pedig az anyagiakat illeti, sokan közülük a latin-amerikaiak mindennapjait megkeserítő drogkartellek támogatását is élvezik.
Egyfajta „narkókommunista internacionálé” ez. Ezért is fontos, hogy mi történik Venezuelában.
Az 1998-ban megválasztott Chávez elnök komoly szociális, oktatási és egészségügyi programokat is meghirdetett, amelynek költségeit, ahogy a szocialista rendszerépítés költségeit is, sokáig fedezték az olajbevételek. Az olajárak bezuhanását követően Venezuelát az addigra kicsire zsugorított magán- és a nagyra duzzasztott állami szektor, nagy állami kiadások, az azok fedezésére megkezdett pénznyomtatás, majd hiperinfláció és áruhiány, valamint külföldi szankciók jellemezték. A venezuelai hiperinfláció legdurvább évében, 2018-ban a pénzromlás a felfoghatatlan mértékű 130 060 százalékot is elérte. A szocialista vezetés több mint húsz éve alatt a lakosság negyede, több mint hétmillió venezuelai hagyta el az országot. Az otthon maradottak 81 százaléka pedig a szegénységi küszöb alatt él.
A Chávez–Maduro szocialista kormányzatok nem kedveztek a politikai szabadságjogoknak sem. Az elmúlt húsz évben több mint négyszáz médiumot zártak be, a korábban működő 110 lapból alig maradt tíz. Az elnöki megszólalásokat kötelező élőben közvetíteni. Nem szabad elfeledkezni a hadsereg szerepéről sem. Ma a hadsereg felügyeli a gazdaság egy jelentős részét, az állami olajvállalatot is egy tábornok vezeti, ráadásul 2016 óta rájuk bízták az élelmiszerek és a gyógyszerek terjesztését, kiosztását, ami egy éhező országban óriási hatalomnak számít, amivel egyes hírek szerint a hadsereg nemcsak él, hanem vissza is él.
Venezuelában tényleg nem könnyű az ellenzék dolga. A kevésbé szerencsés ellenzéki vezetők rendre börtönben végzik. Így járt Caracas egykori ellenzéki polgármestere, Antonio Ledezma is, akit 2015-ben tartóztattak le, majd a házi őrizetből megszökve Spanyolországba költözött. Leopoldo Lopez egykori ellenzéki vezetőt 2014-ben csukták le, majd házi őrizetből szabadították ki 2019-ben, ahonnan a caracasi spanyol nagykövetségre menekült, végül Spanyolországban talált menedékre.
A szerencsésebbeket „csak” nem engedik elindulni a választásokon.
Henrique Capriles Radonski a 2013-as választásokon mindössze másfél százalékkal veszített Maduróval szemben, pár évre rá eltiltották a közügyektől, hogy ne indulhasson újra a kormányzói székért. A legutóbbi 2018-as elnökválasztások tisztaságát megkérdőjelezte a nemzetközi közösség. Ezt követően az ellenzéki többségű parlament frissen megválasztott házelnöke, Juan Guaidó ideiglenes elnökké nyilvánította magát, csaknem ötven ország, köztük az Egyesült Államok, valamint az EU és Magyarország támogatását is élvezve. Guaidó mögül idővel elkezdtek kihátrálni a nagyhatalmak, majd 2022-ben a parlamenti többsége is elveszett, és távozott az országból, miután elfogatóparancsot adtak ki ellene.
A venezuelai ellenzék széles összefogással készült az idei választásra, amelyet María Corina Machado konzervatív politikus neve fémjelez. 2023 októberében még mutatkoztak reményt keltő jelek a venezuelai választások szempontjából. Akkor a Maduro-kormányzat és az ellenzéki szövetség megállapodást írt alá Barbadoson a közvetítésben komoly szerepet játszó Norvégia, illetve többek között Amerika, az EU és Oroszország (!) képviselőinek jelenlétében arról, hogy megfelelő garanciák mellett tartják meg a 2024-es választásokat. A megállapodás lényege, hogy Maduróék számos engedményt tesznek egy demokratikus választás érdekében: elfogadják az ellenzék jelöltjét, illetve politikai foglyokat bocsátanak szabadon, cserébe az Egyesült Államok is enyhít az országgal szemben fennálló szankciókon.
Úgy tűnik azonban, hogy ebből a megállapodásból nem lesz semmi. Az ellenzéki előválasztáson kilencven százalékkal elnökjelöltté választott konzervatív María Corina Machado közügyektől eltiltás miatt végül nem indulhatott a választáson. Machado maga helyett a filozófus-akadémikus Corina Yorist szerette volna indíttatni ellenzéki elnökjelöltnek,
de a választási szervek fel se engedték arra az elektronikus felületre, ahol az elnökjelöltek regisztrálhattak. E
zt a lépést még a venezuelai rezsimmel egyébként megértő brazil és kolumbiai elnökök is elítélték. Az utolsó pillanatban, hogy ne maradjon jelölt nélkül az ellenzék, ketten is regisztráltak elnökjelöltnek, akik közül kérdés, ki élvezi majd a teljes ellenzék támogatását. De az sem kizárt, hogy ez a helyzet megosztja az ellenzéki erőket.
Eközben a Maduro-kormányzat, ahogy az lenni szokott a bajban, előhúzta az »antifasiszta« kártyát és beterjesztette a parlamentnek az »antifasiszta« törvényt, amely lényegében arra teremthet lehetőséget a kormányzatnak, hogy bármely kritikusát még könnyebben eltávolíthassa a közéletből. Az utóbbi hetekben ráadásul az ellenzéki kampány több munkatársát és aktivistáját is letartóztatták, a többiek közül pedig sokan azon gondolkodnak, hogy elmenekülnek az országból. Amerika a fejlemények miatt elkezdett visszavezetni feloldott szankciókat is. Nos, az az ország nem nevezhető teljes demokráciának, amely így fut neki a választásoknak.
Erről és a térség más országairól is szó lesz a CPAC-en, a jobboldali erők legnagyobb európai rendezvényén, ahol idén kiemelt figyelmet kap Ibéroamerika.
A szerző az Alapjogokért Központ madridi irodavezetője
