Amerikai diáklázadások Vietnám és Izrael ellen

Az amerikai és európai egyetemeken zajló, véget nem érő összetűzések és tüntetések sorát figyelve a nosztalgia és az undor váltakozó hullámai kerítettek hatalmukba. A nosztalgia a saját, 1960-as évek végi, 70-es évek eleji diákkoromra vonatkozik. A zaj, a szenvedély, az egyetemi területek elfoglalása, a tantermek megszállása és legfőképpen a rendőrséggel vívott harcok túlságosan is ismerősek voltak nekem. Az 1960-as évek ugyanis a vietnámi amerikai beavatkozás elleni globális tiltakozások korszaka volt, amelyet legtöbb kortársamhoz hasonlóan én is szenvedélyesen elleneztem. Hogy az Apokalipszis most című nagyszerű amerikai filmet idézzem: „Szeretem reggel a könnygáz szagát, a győzelem szaga ez.”

A fiatal palesztinbarát tüntetők szenvedélye a mi ifjúkori szenvedélyünkre emlékeztet, amellyel a vietnámi háborút akartuk befejezni. Hozzánk hasonlóan ők is heves érzelmekből táplálkoznak, megfelelő tudás híján.

Nekünk legalább halvány fogalmunk volt arról, hogy hol található Vietnám a térképen, azonban ahogy azt számos videóban látom, a „folyótól a tengerig” skandálás fiatal támogatói gyakran nem tudják helyesen megnevezni, hogy melyik folyóról és tengerről van szó vagy akár csak azt, hogy hol van Izrael vagy a Palesztin Hatóság, nemhogy Gáza egy térképen.

Hozzánk hasonlóan a palesztinbarát tüntetőknek is van egy jellegzetes ruhadarabjuk, illetve kendőjük, a keffiyeh (fejkendő), amely a törzsi identitásra utalva egy olyan néphez kapcsolja a tüntetőket, amellyel nagyrészt soha nem találkoztak, és amelynek nyelvéről, történelméről és szokásairól semmit sem tudnak. Nekünk is megvolt a sajátos megjelenésünk: a fiúk hosszú, ápolatlan hajjal, szakadt farmerben, a divatosabbak farmerdzsekiben. A lányok trapéznadrágban és topban, gyakran melltartó nélkül, a fiúk és a rendőrök nagy örömére. De mi is olyan keveset tudtunk Vietnámról, mint a mostani tüntetők Palesztináról.

Ahogy napjainkban is, a vietnámi korszak egyetemi tiltakozásai a keleti és nyugati part elitegyetemein kezdődtek, és lassan haladtak Amerika közepe felé. A tüntetések hamar elterjedtek Európában is, gyakran túlszárnyalva az amerikai kezdeményezéseket, különösen az olyan nagyvárosokban, mint London, Párizs és München. Hasonlóan a jelenhez, általános radikalizálódás ment végbe, amely akkor 1968-ban tetőzött, amelyet a forradalom évének neveztünk. Ekkor terjedtek át a zavargások az egyetemi campusokról a közterekre. A palesztinbarát tüntetések bizonyos mértékig ezt a modellt követik, de több okból kifolyólag, amelyeket hamarosan megvizsgálunk, kevesebb lehetőségük van tömegmozgalommá válni.

Ami leginkább a vietnámi korszakra emlékeztet, az a tüntetők taktikájának és hozzáállásának irracionalitása.

Úgy tűnik, az egyetemi épületek szétverése ugyanannyit segít a palesztin állam létrehozásának ügyében, mint a vietnámi háború befejezésében. A coloradói egyetemen, ahol én végeztem, a háborúellenes csoport egyik leglelkesebb támogatója felgyújtotta az egyetem legrégebbi épületét.

Ez még a tüntetők számára is teljesen értelmetlennek tűnt. A szenvedély gyakran az észszerűtlen erőszak előfutára. Így volt ez a Vietnám-ellenes tüntetőkkel – és így van ez ma, a palesztinbarát tüntetésekkel is.

Mielőtt rátérnénk a két mozgalom közötti hatalmas különbségekre, két utolsó szempontot kell megemlítenünk. Először is: ahogy az 1960-as évek háborúellenes tüntetései radikalizálódtak, és azt tapasztalták, hogy a tiltakozások süket fülekre találtak a kormányoknál, a terrorizmus hullámai jelentek meg, különösen Európában, de az Egyesült Államokban is. Az olyan csoportok, mint az amerikai Weather Underground, a német Vörös Hadsereg Frakció és az olasz Vörös Brigádok, fegyvert ragadtak. Bár az akkori terrortámadások feltűnően kevesebb emberéletet követeltek a maiakhoz képest, a fegyveres csoportok így is nagyon nagy károkat okoztak. Várható, sőt elkerülhetetlen, hogy a palesztinpárti tüntetők legradikálisabb tagjai – akiknek a követelései még elérhetetlenebbek, mint a mieink voltak – szintén terrorista csoportokat fognak létrehozni.

A második szempont kifejezetten személyes vonatkozású.

Míg a független Palesztin Állam támogatói ideológiai okok miatt fejezik ki hovatartozásukat, az én generációm fiataljainak személyes érdekeltsége is volt a Vietnám-ügyben. Tizennyolc évesen váltunk besorozhatóvá, így minden esély adott volt arra, hogy közvetlen közelről, személyesen láthassuk Vietnámot. Ez nem volt valami vonzó kilátás.

Abban az évben, amikor engem behívtak, Amerika sorsolási rendszerre tért át. A pokoli játékban sorban húzták ki a születési dátumokat, a besorozás pedig a sorsolás sorrendjében történt. Mivel soha életemben nem nyertem semmit, azt gondoltam, a legnagyobb biztonságban vagyok egészen addig, amíg a harmadikként ki nem sorsolták a születésnapomat.

Egy igazán boldog születésnap!

A jelenlegi tiltakozásokat leginkább az különbözteti meg a vietnámi korszak tüntetéseitől, hogy az amerikaiak és az európaiak többsége közömbös a palesztinügy iránt. Ráadásul a vietnámi korszakban nem voltak jelentős vietnámi közösségek sem az Egyesült Államokban, sem Európában, ami azt jelenti, hogy nem létezett a vietnámi háborút támogató választói réteg. Ma mind az Egyesült Államokban, mind Európában nagy zsidó közösségek élnek, amelyek szenvedélyesen támogatják Izraelt, és egyre inkább hajlandók szembeszállni a palesztinpárti tüntetőkkel. Ez egyszerre jelenti az erőszak kialakulásának és a közel-keleti diplomáciai status quo jelentős megváltozásának lehetőségét.

Összességében tehát ahhoz elegendő hasonlóság van az én generációm és a mostani korosztály tiltakozásai között ahhoz, hogy nosztalgikus érzéseket keltsenek bennem. De ez csak a felszín. A jelenlegi tüntetések jellegét figyelve ezt a homályos nosztalgiát hamar elnyomja az undor érzése, függetlenül attól, hogy én magam mit gondolok a palesztin állam megteremtésének szükségszerűségéről. A hatvanas évek generációjának dühe a politikára irányult, és ebből kiindulva az amerikai állam személytelen entitására, annak minden erőszakával, rasszizmusával és osztálykülönbségeivel együtt. Az a generáció soha, de soha nem célzott személyekre. Egyáltalán nem számított, hogy milyen a faji, vallási vagy nemzeti hovatartozásod. Vagy velünk voltál, vagy ellenünk. És ha ellenünk voltál, akkor meg kellett győzni az ügyünk helyességéről, nem pedig megtámadni, megütni vagy kitiltani az egyetemről.

A Hamász és az Iszlám Dzsihád október 7-i támadása terrorizmus volt, nem több és nem kevesebb. Semmi közük nem volt a megszállás és az elnyomás elleni felkelésekhez. A civilek megölése gyilkosság, függetlenül attól, hogy kik az áldozatok. A szexuális erőszak emberiesség elleni bűncselekmény, függetlenül attól, hogy az áldozat zsidó, muszlim, jezidi vagy bárki más. A jelenlegi tüntetők megfelelő tudás híján figyelmen kívül hagyják, sőt támogatják mindazt, ami azon a napon történt.

Hasonlóképpen a mai gázai eseményekben a civil áldozatok és az éhező, illetve életüket vesztett gyermekek megdöbbentő száma könnyen bizonyulhat súlyos háborús bűncselekményeknek. Ezt jelenleg a Nemzeti Büntetőbíróság bírálja el. Míg a tüntetők a gázai áldozatokat, a zsidó világ az október 7-én meggyilkoltakat gyászolja. A legnagyobb tragédia, hogy mindkét oldal figyelmen kívül hagyja a másik történetét, fájdalmát. A palesztinpárti tüntetők jelenlegi hulláma is óhatatlanul ebbe a csapdába esett. Ez egy olyan hiba, amit a vietnámi nemzedék nem követett el. Az egyetemek hatvanas évekbeli, testvériségre és szeretetre való felhívásai visszatekintve kínosan naivnak tűnnek, de lehetővé tették, hogy az akkori generáció minden oldallal rokonságot tudjon érezni. Egy nép sem volt démonizálva, egy állam felszámolására sem történtek felszólítások, mint az a jelenlegi tüntetéseken történik Izrael és a zsidó nép ellen.

Végül azonban, akárcsak a vietnámi tüntetések, ezek az idők is elmúlnak majd. A politikai szenvedély mámorító és intenzív, de mindig rövid életű. A túléléshez többre van szükség, mint adrenalinra és igazságérzetre. A legtöbben belefáradnak a küzdelembe, a család, a karrier és a materialista élet szirénhangjai győzedelmeskedni fognak. Izrael és polgárai magukra maradnak a korlátozott működésük elleni harcban, a Palesztin Állam pedig szükségszerűen létre fog jönni. De az így létrejött állam nem a tüntetőknek, hanem az ügye igazságosságának fogja köszönni a létét.

A szerző amerikai akadémikus,
a Danube Institute vendégkutatója