Ami leginkább a vietnámi korszakra emlékeztet, az a tüntetők taktikájának és hozzáállásának irracionalitása. 

Ez még a tüntetők számára is teljesen értelmetlennek tűnt. A szenvedély gyakran az észszerűtlen erőszak előfutára. Így volt ez a Vietnám-ellenes tüntetőkkel – és így van ez ma, a palesztinbarát tüntetésekkel is.

Mielőtt rátérnénk a két mozgalom közötti hatalmas különbségekre, két utolsó szempontot kell megemlítenünk. Először is: ahogy az 1960-as évek háborúellenes tüntetései radikalizálódtak, és azt tapasztalták, hogy a tiltakozások süket fülekre találtak a kormányoknál, a terrorizmus hullámai jelentek meg, különösen Európában, de az Egyesült Államokban is. Az olyan csoportok, mint az amerikai Weather Underground, a német Vörös Hadsereg Frakció és az olasz Vörös Brigádok, fegyvert ragadtak. Bár az akkori terrortámadások feltűnően kevesebb emberéletet követeltek a maiakhoz képest, a fegyveres csoportok így is nagyon nagy károkat okoztak. Várható, sőt elkerülhetetlen, hogy a palesztinpárti tüntetők legradikálisabb tagjai – akiknek a követelései még elérhetetlenebbek, mint a mieink voltak – szintén terrorista csoportokat fognak létrehozni.

A második szempont kifejezetten személyes vonatkozású. 

Abban az évben, amikor engem behívtak, Amerika sorsolási rendszerre tért át. A pokoli játékban sorban húzták ki a születési dátumokat, a besorozás pedig a sorsolás sorrendjében történt. Mivel soha életemben nem nyertem semmit, azt gondoltam, a legnagyobb biztonságban vagyok egészen addig, amíg a harmadikként ki nem sorsolták a születésnapomat. 

A jelenlegi tiltakozásokat leginkább az különbözteti meg a vietnámi korszak tüntetései­től, hogy az amerikaiak és az európaiak többsége közömbös a palesztinügy iránt. Ráadásul a vietnámi korszakban nem voltak jelentős vietnámi közösségek sem az Egyesült Államokban, sem Európában, ami azt jelenti, hogy nem létezett a vietnámi háborút támogató választói réteg. Ma mind az Egyesült Államokban, mind Európában nagy zsidó közösségek élnek, amelyek szenvedélyesen támogatják Izraelt, és egyre inkább hajlandók szembeszállni a palesztinpárti tüntetőkkel. Ez egyszerre jelenti az erőszak kialakulásának és a közel-keleti diplomáciai status quo jelentős megváltozásának lehetőségét.

Összességében tehát ahhoz elegendő hasonlóság van az én generációm és a mostani korosztály tiltakozásai között ahhoz, hogy nosztalgikus érzéseket keltsenek bennem. De ez csak a felszín. A jelenlegi tüntetések jellegét figyelve ezt a homályos nosztalgiát hamar elnyomja az undor érzése, függetlenül attól, hogy én magam mit gondolok a palesztin állam megteremtésének szükségszerűségéről. A hatvanas évek generációjának dühe a politikára irányult, és ebből kiindulva az amerikai állam személytelen entitására, annak minden erőszakával, rasszizmusával és osztálykülönbségeivel együtt. Az a generáció soha, de soha nem célzott személyekre. Egyáltalán nem számított, hogy milyen a faji, vallási vagy nemzeti hovatartozásod. Vagy velünk voltál, vagy ellenünk. És ha ellenünk voltál, akkor meg kellett győzni az ügyünk helyességéről, nem pedig megtámadni, megütni vagy kitiltani az egyetemről.

Hasonlóképpen a mai gázai eseményekben a civil áldozatok és az éhező, illetve életüket vesztett gyermekek megdöbbentő száma könnyen bizonyulhat súlyos háborús bűncselekményeknek. Ezt jelenleg a Nemzeti Büntetőbíróság bírálja el. Míg a tüntetők a gázai áldozatokat, a zsidó világ az október 7-én meg­gyilkoltakat gyászolja. A legnagyobb tragédia, hogy mindkét oldal figyelmen kívül hagyja a másik történetét, fájdalmát. A palesztinpárti tüntetők jelenlegi hulláma is óhatatlanul ebbe a csapdába esett. Ez egy olyan hiba, amit a vietnámi nemzedék nem követett el. Az egyetemek hatvanas évekbeli, testvériségre és szeretetre való felhívásai visszatekintve kínosan naivnak tűnnek, de lehetővé tették, hogy az akkori generáció minden oldallal rokonságot tudjon érezni. Egy nép sem volt démonizálva, egy állam felszámolására sem történtek felszólítások, mint az a jelenlegi tüntetéseken történik Izrael és a zsidó nép ellen.

Végül azonban, akárcsak a vietnámi tüntetések, ezek az idők is elmúlnak majd. A politikai szenvedély mámorító és intenzív, de mindig rövid életű. A túléléshez többre van szükség, mint adrenalinra és igazságérzetre. A legtöbben belefáradnak a küzdelembe, a család, a karrier és a materialista élet szirénhangjai győzedelmeskedni fognak. Izrael és polgárai magukra maradnak a korlátozott működésük elleni harcban, a Palesztin Állam pedig szükségszerűen létre fog jönni. De az így létrejött állam nem a tüntetőknek, hanem az ügye igazságosságának fogja köszönni a létét.

A szerző amerikai akadémikus, 
a Danube Institute vendégkutatója