A The New York Times egy nemrégiben megjelent cikké­ben azonban már az IDF (Izraeli Védelmi Erők) négy tábornoka is nyilvánosan kimondta azt, ami egyébként a hozzáértő megfigyelőknek a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt: ezek a célok ellentmondásosak és összeegyeztethetetlenek egymással. A túszok ugyanis tárgyalási zálogot jelentenek a Hamásznak a saját, Izraelben fogva tartott túszaik visszaszerzésében, miközben élő pajzsként szolgálnak a radikális szervezet vezetőségének is. Így tehát a túszok megmentése és a Hamász vezetőinek kiiktatása egyidejűleg egyszerűen kivitelezhetetlen, és ez komoly dilemma elé állítja az izraeli haderőt is.

Másodszor, Gáza szisztematikus megsemmisítése és a palesztin áldozatok – köztük számos gyermek – döbbenetesen magas száma miatt Izrael a nemzetközi közösség és minden valószínűség szerint a hágai Nemzetközi Bíróság előtt is agresszorként és a népirtás vádjával felérő háborús bűnöket elkövető államként jelenik meg, ezzel az elítélő attitűddel pedig nehéz mit kezdeni a nemzetközi nyilvánosságban. A vérengzés láttán ugyanis a nemzetközi közösséget kevésbé hatja meg az a tény, hogy a Hamász a civil infrastruktúrába való beágyazottsága révén kevés mozgásteret hagyott Izraelnek. Harmadrészt, mind közül a legfenyegetőbb tényező, hogy az izraeli fellépés a Gázai övezetben lehetőséget adott Iránnak a hatalmas erejű libanoni szövetségesének, a Hezbollahnak, valamint kevésbé jelentős szíriai és jemeni szövetségeseinek, hogy a helyzetet regionális konfliktussá alakítsák. Ez azonban Izraelt egy olyan többfrontos háborúba sodorhatja be, amit képtelen egyedül megnyerni.

Végül pedig van még egy fontos dolog, amiről nem szabad megfeledkezni. Sok évet töltöttem a Közel-Keleten, és tanúja voltam annak, ahogy a palesztin ügy támogatottsága folyamatosan csökken az államok és a közvélemény szintjén is. Az 1948 óta húzódó palesztin–izraeli konfliktusban a palesztinok által érzékelt, az 1970-es években megtapasztalt intenzív támogatás a 90-es évekre már jelentősen megcsappant, s azóta is ez a tendencia volt a jellemző. Közben az arab államok a Hamász-támadás előtt elkezdték felvenni a diplomáciai kapcsolatot Izraellel az Ábrahám-megállapodásoknak köszönhetően, a közvélemény pedig egyfajta fáradt közömbösséget kezdett tanúsítani az évtizedek óta tartó palesztin ügy iránt.

Az október 7-én elkövetett atrocitások végső hagyatéka tehát várhatóan az lesz, hogy a palesztin ügy újra, akár évekre ismét előtérbe kerül, tematizálva a nemzetközi közvélemény gondolkodásmódját, ezáltal Izrael megítélését.

A szerző a Danube Institute kiemelt kutatója, a Reflections from Budapest című podcast házigazdája, amelyben számos mélyinterjú és szakértői eszmecsere hangzik el a közel-keleti konfliktussal kapcsolatban.

Borítókép: Izrael és a Hamász háborúja a Gázai övezetben (Fotó: AFP/Mohammed Abed)