A Közel-Kelet közelmúltbeli történetében is példátlannak számít az a támadás, amelyet a Hamász indított Izrael ellen tavaly október 7-én. A Hamász által elkövetett szexuális erőszak, illetve a csecsemők, a kisgyermekek, az idősek és egész családok meggyilkolásának mértéke és mikéntje messze meghaladta mindazt, amit az Iszlám Állam korábban tett. Sokkal inkább az afrikai kontinensen megjelenő, rendkívüli terrorista erőszakra emlékeztetett, mintsem bármire, amit az izraeli–palesztin konfliktusban korábban láthattunk. A nyugati országokban felbukkanó, valamiféle „felmentést” is tartalmazó utólagos indoklás és magyarázkodás ellenére azonban, amit a Hamász tett, az nem nevezhető sem felkelésnek, sem intifádának. Ami történt, az nem volt sem hadművelet, sem szabadságharc. Az egy terrorcselekmény volt; se több, se kevesebb.
A terrorizmus ugyanis meghatározott mintákat követ, amelyek – immár két évezredes fennállásunk óta – alig változtak az idő múlásával.
A terroristák nem a legyőzés céljával csapnak le a nagyságrendekkel erősebb ellenfelükre, hanem annak reményében, hogy befolyásolni tudják és állásfoglalásra kényszeríthetik a nemzetközi közönséget. A terrorizmus tehát egy politikai színjáték, amely a harcait nem a csatatéren, hanem a közvélemény, illetve a nyilvánosság színterén vívja. A győzelem pedig a terrorista csoportok számára nem más, mint a világ szimpátiájának kivívása saját ügyük mellett.
Az ideológiák háborújában ráadásul a terroristacsoportok éppen arra alapoznak, hogy az általuk célba vett államok a terrorfenyegetésre túlzott mértékben reagálnak: civilek célba vételével és ártatlanok lemészárlásával. Ez az egyszerű igazság pedig egy sor feloldhatatlan dilemma elé állította Izraelt: először is, a zsidó állam legfontosabb célja a több mint száz túsz – köztük aggasztóan sok fiatal nő – megmentése, valamint a Hamász elpusztítása.
