Egy övezet, egy út, világos, nem kínai

Nem tudom, közszájon forog-e még az a kifejezés, hogy ez nekem kínai. Régebben mindenesetre szinte mindennapos használatban volt, azt jelenti, hogy valamit nem értettünk meg és arra utal, hogy a kínai nyelv és írás nem tartozik a legegyszerűbbek közé. Miként persze a magyar sem, szokás is egy lapon emlegetni a kettőt. Az angoloknál persze ez is másként van, ők azt mondják, ez nekem görög, és olyankor ráadásul Shakespeare Julius Caesar című drámáját idézik. Nálunk a legjobb csavar ez ügyben alighanem a felejthetetlen Bizottság zenekar szövegrészlete,

a „nem értek saját kínaiul”.

Magam úgy vagyok ezzel, hogy egyre kevesebbet értek a világból, de talán nem feltétlenül azért, mert szintet lépett volna az elhülyülésem. Egyébként nem is nagyon bánom, és csak akkor tűnik fel egyáltalán néhány pillanatra, amikor az események viszont rendesen besűrűsödnek.

Jó, ott még nem tartok, hogy titkosszolgálati eszköznek nézzek egy napelemes vakondriasztót, de azért gyakran kapkodom a fejemet. Guy Verhofstadtot, hazánk nagy barátját például egyáltalán nem értem. Konkrétabban azt, hogy vajon mi örömét leli a magyarok permanens és már-már perverznek tűnő csesztetésében?

Ahelyett, hogy boldogan üldögélne valahol az irgalmatlan EP-képviselői fizetésével és juttatásaival, amik mellé még zsebre vág évi 132 ezer eurót mellékesként a különféle cégek menedzsmentjeiben elfoglalt pozícióinak köszönhetően. Ráadásul ezért a pénzért nyilván nem kérnek tőle cserébe semmit. Nyilván. És fel sem merül az összeférhetetlenség gyanúja. Szintén nyilván. A magyarországi korrupció elleni háború egyik élharcosának azt csak úgy adják, mert szimpatikus.

De ha már háború, azt sem nagyon vágom, hogy az Európai Unióban hová sorvad el lassacskán a maradék józan ész, hogy átadja a helyét valamiféle háborús pszichózisnak. Tehát magának az elmebajnak.

Az unió létrehozásának egyik nem is nagyon titkolt célja és oka az volt, hogy amennyiben lehetséges, ne essenek egymásnak feszt a németek és a franciák, hogy aztán a torzsalkodásnak milliószám essenek áldozatul olyanok, akiknek semmi közük az egészhez. És most tessék, megint kezdenek nekibuzdulni a gyengénlátó gyerekek a homokozóban. A mi gyerekeink kontójára. Gyengénlátónak azért nevezem őket, mert nemhogy víziójuk, koncepciójuk nincs, de akkora a homály, mint amikor erősödni kezd a szürke hályog.

Itt van például a Nyugat-Balkán. Immáron évtizedek óta szórakoznak az uniós felvételükkel és aztán sápítoznak, hogy jönnek a kínaiak. De van ott nagyobb baj is, a felismeréshez nem kell látnoknak lenni. Bosznia-Hercegovinában a szerbek alig várják, hogy csatlakozzanak az unióból egyre jobban kiábránduló Szerbiához, a horvátok meg az övéikhez. És akkor középen ott marad egy sokat szenvedett, gyönyörű és na, na milyen ország? Igen, talált, muszlim. Egy egyre jobban erősödő francia–muszlim és német–muszlim hátországgal. Na már most, ha sikerült a jogos nemzeti sérelmeket és igényeket hathatósan megsegítve szétverni Jugoszláviát (az európai hatalmaknak ugyebár nem hiányzott egy harmincmilliós, bitang kemény hadsereggel rendelkező, el nem kötelezett, az unióban gazdaságilag megcombosodott ország), akkor talán az integrációba is bele lehetne feccölni némi energiát, mondjuk a háborús hisztéria helyett. Nekem ez is kínai, tényleg nem is értem, hogy a Nyugat-Balkán miért nem evidencia, miközben cinikus módon Ukrajnát áltatják a felvétellel.

A kínaiak pedig bizony jönnek, minden időjárási körülmények között, évszaktól függetlenül. Jelen állás szerint, minden ellenkező híreszteléssel szemben nem Tajvan lerohanásával bajmolódnak, hanem az átfogó stratégiai partnerség bővítésével, amelynek kapcsán a kínai vállalatok tizenhatmilliárd eurót fektettek be Magyarországon, amivel hopp, az első helyre ugrottak.

A tőlük megszokott szemantikai bravúrok kíséretében, mint hogy a kínai–magyar barátság olyan, mint a jó tokaji bor, illatos, édes, tartalmas és tartós. És ha már itt tartunk: a kínaiak rendkívül udvariasak. De arra senki nem kötelezte Hszi Csin-ping elnököt, hogy azt írja, a magyar nép szorgalmas, elmés, nyitott és elfogadó.

És van ennek egy érzelmi része is.

Valahogy jobban esik ezt olvasni magunkról, mint a folyamatos b…sztatásunkat. Mert a kínaiak nemcsak udvariasak, de okosak is. Egy övezet, egy út. Világos. Nem kínai.