Itt van például a Nyugat-Balkán. Immáron évtizedek óta szórakoznak az uniós felvételükkel és aztán sápítoznak, hogy jönnek a kínaiak. De van ott nagyobb baj is, a felismeréshez nem kell látnoknak lenni. Bosznia-Hercegovinában a szerbek alig várják, hogy csatlakozzanak az unióból egyre jobban kiábránduló Szerbiához, a horvátok meg az övéikhez. És akkor középen ott marad egy sokat szenvedett, gyönyörű és na, na milyen ország? Igen, talált, muszlim. Egy egyre jobban erősödő francia–muszlim és német–muszlim hátországgal. Na már most, ha sikerült a jogos nemzeti sérelmeket és igényeket hathatósan megsegítve szétverni Jugoszláviát (az európai hatalmaknak ugyebár nem hiányzott egy harmincmilliós, bitang kemény hadsereggel rendelkező, el nem kötelezett, az unióban gazdaságilag megcombosodott ország), akkor talán az integrációba is bele lehetne feccölni némi energiát, mondjuk a háborús hisztéria helyett. Nekem ez is kínai, tényleg nem is értem, hogy a Nyugat-Balkán miért nem evidencia, miközben cinikus módon Ukrajnát áltatják a felvétellel.

A tőlük megszokott szemantikai bravúrok kíséretében, mint hogy a kínai–magyar barátság olyan, mint a jó tokaji bor, illatos, édes, tartalmas és tartós. És ha már itt tartunk: a kínaiak rendkívül udvariasak. De arra senki nem kötelezte Hszi Csin-ping elnököt, hogy azt írja, a magyar nép szorgalmas, elmés, nyitott és elfogadó.

Valahogy jobban esik ezt olvasni magunkról, mint a folyamatos b…sztatásunkat. Mert a kínaiak nemcsak udvariasak, de okosak is. Egy övezet, egy út. Világos. Nem kínai.