„A semmi ünnepe” – így, ezzel a vezércikkel köszöntötte augusztus 20-át a Népszava és annak szerzője. És ez így helyes. Ennek éppen ott kellett megjelennie, ahol megjelent, és éppen annak kellett megírnia, aki megírta.
Az és ez. Idézzük ismét, szinte mániákusan Mályusz Elemért és egyik legjobb munkáját, A vörös emigrációt:
Obskúrus újságírók, harcteret kerülő kalandorok, párt nélküli vezérek törtek előre. A dolgozók és a katonák milliói közül senki sem rokonszenvezett velük, nem állottak mögöttük a tömegek; ezek ösztönszerűleg idegenkedtek tőlük. Céljukat így törekvéseik nyílt bevallásával soha el nem érhették volna. Csalárdsághoz kellett tehát folyamodniuk. A tömegek megtévesztése céljából kerestek egy férfit, akinek neve megejtően jó hangzású.
Így esett választásuk gróf Károlyi Mihályra, aki nemcsak elkápráztatta az embereket fejedelmi vagyonával, hanem mindenképpen alkalmasnak látszott a neki kiosztott szerep eljátszására. Tudták róla, hogy szellemileg erősen korlátolt, önállótlan ember, akinek élete dorbézolásokban és a kártyaasztal mellett zajlott le. […] A tömegek félrevezetése végett takargatják hibáit és minden lehetséges alkalommal igyekeznek nimbuszba burkolni. Mesterséges népszerűséget szereznek neki azzal, hogy demokratikus érzelműnek, a nép barátjának hirdetik. A háború alatt elhíresztelik róla, hogy az entente [antant] vezető államférfiaival titkos, de annál szorosabb kapcsolatban van, s így egyedül ő az, aki a magyar nemzet életérdekeit biztosítani tudja. A nép nem szereti, hiszen semmit sem köszönhet neki, de nem is gyűlöli, mert a ravaszul, mesterségesen támasztott hírnév megzavarja ítéletében. A hatalomra törők pedig egyre tolják Károlyit maguk előtt. Meghúzódnak mögötte s beszéltetik maguk helyett a grófot. Így elérik azt, hogy jelszavaik elterjednek azok körében is, akik különben bedugnák fülüket, ha tudnák, kiktől származnak azok.
Ismerős, ugye? Ezeknek és ennek örököse a Népszava.
És H. Miklós? Az meg ennek:
Az emigránsoknak, amikor menekülés közben átlépték a magyar határt, nem szorult el a szívük. Nem érezték a fájdalmat, amely elfog mindenkit szeretteitől való elváláskor. Nekik senkitől sem kellett elválniuk: ők nem a hazát hagyták el. Ezt már rég megtagadták, kigúnyolták, sárba taposták. Már rég elszakították azokat a láthatatlan szálakat, amelyek mindenkit hozzáfűznek a fajhoz, amelyből származott, a földhöz, amelyen bölcsője ringott, a családhoz, a környezethez, amelyben felnövekedett.
(Mályusz: id. mű.)
S olvassuk el ugyanott mondjuk a Roboz Imre nevű gazembert, H. Miklós szellemi-lelki testvérét:
Pokolba a parasztnak, féregnek való nosztalgiával, tűzre minden pesti gondolattal, magyar gonddal, magyar ragadással. Fel a nagy utakra, a nagy próbálkozásra, a csoda nagy idegenre! Ott messze is süt izzón a nap, ott is illatos a virág, forró az asszonycsók, zengő a dal és csillogó az arany. Mit silbakoljak a rút magyar tragédia függönye előtt? Mit dideregjek gaz és ostoba önmarcangolása láttán, mit fájjon nekem a pesti hitványság kínszenvedése, mit pusztítsam büszke életkedvem, egészséges élni akarásom, jogos emberi nyugalmam a magyar pusztulással? Miért legyek jó fia, hű fia egy rossz hazának, hűtlen hazának! Hátam mögött a magyar táj: hadd maradjon. Hátam mögött a magyar pusztulás: hadd pusztuljon. Nem kellettem, nekem se kell. Gyenge népem, gyáva népem, hitvány népség, mi közöm már hozzád. Munka, gondolat, szabadság, erő, forradalmi láz: én felétek indulok, előre. Vissza se pillantok rátok. […] Magyar röggel, magyar szóval, akár sohse találkozzam többé.
Így távozott az összes patkány. De legalább távozott – ami nagy könnyebbség volt. Ezek a maiak sajnos maradnak. És „ünneplik” a „semmit”.
„Miért legyek jó fia, hű fia egy rossz hazának, hűtlen hazának!” Ezeknek ennyi a hitvallás. S mikor rossz és hűtlen a haza? Amikor ezek nincsenek hatalmon. Persze azt se gondoljuk, ha valahogy – többnyire erőszakkal, haza- és nemzetárulással – hatalomra vergődnek ezek a gazemberek, akkor a haza hirtelen jóvá és hűségessé változik számukra! Akkor a haza addig, ameddig hatalmon vannak, kihasználható, kiárusítható, el- és továbbadható kurva lesz. Semmi más.
Ezek ilyenek voltak, ilyenek maradtak, nem adhatnak mást, csak mi lényegük. És az a semmi: önmaguk, személyiségük lényegének kivetülése.
Azt a kérdést meg, hogy milyen nemzet az, amelyik még a legnagyobb (?) ünnepeit sem tudja közösen megülni, úgysem teszi fel senki. Augusztus 20. egyetlen koherens tartalmi eleme, a tűzijáték mára egyértelműen politikai vízválasztóvá, a rendszerhez való viszony – a hűség vagy épp az ellenállás – kimutatásának eszközévé vált.
Ez és ennyi a hámiklósok credója. Hűség vagy ellenállás: ezeknek bullshit. Soha nem voltak hűségesek ehhez a földhöz, az ellenállást meg hírből sem ismerik, viszont mindig nagy átéléssel eljátsszák.
De valójában mikor is álltak ellen ezek bárminek is? Soha.
A szovjet időkben Moszkva leghűségesebb talpnyalói voltak, és persze pontosan megideologizálták azt is. Most Brüsszel és Washington leghűségesebb talpnyalói – az ideológia hozzá most sem marad el. Akkor is a „haladást” és a „felsőbbrendű társadalmi berendezkedést” szolgálták, most is ugyanarról pofáznak. Akkor kelet, most nyugat. Ezeknek bármikor felcserélhető. Éppen úgy, mint a haza. Ami semmi, az ünnepeivel együtt.
Nem mintha lenne bármekkora fontossága is, de azért rögzítsük: ahogy a Kádár-rendszerben, úgy a rendszerváltás után a szocialista–liberális kormányok regnálása alatt sem tették fel soha azt a kérdést, vajon mennyibe is kerül a tűzijáték, és azt a pénzt mire kellene-lehetne inkább költeni.
Erről azt hiszem Budaházy Edda írt meggyőzően:
„A »miért nem veszünk inkább vécépapírt a kórházakba?« kontra tűzijáték vita margójára: Az ünnepeket őseink akkor is megülték, ha utána éheztek egy telet. Az utolsó csirkét is levágták a lagzira, az utolsó kenyérvéget is odaadták a húsvéti lakomára, felvették az egyetlen szép fehér ingüket és nem feküdtek a tiszta szobába akkor sem, ha tízen nyomorogtak a másikban, mert tudták, az ünnep jelentősége az, hogy megemeli a lelkeket, felemeli a szíveket Istenhez, ami többet ér minden pénznél. Ez a szánalmas vergődés a tűzijáték ellen mutatja, mennyire nem érti a mai anyagba ragadt fogyasztó a lényeget. A világ varázstalanítása zajlik, nagy erők dolgoznak azon, hogy ne legyenek szép, nemes, felemelő értékek, elvek, hitek, ünnepek, nők és férfiak, csak egy nagy massza, aki már nem kívánkozik Istenhez, elég neki, ha van a budiban vécépapír. Nekünk, magyaroknak van mit ünnepelnünk. Ne higgyünk a károgóknak.”
Erről van szó. S persze idekívánkozik Illyés Gyula is: Haza, a magasban.
Jöhet idő, hogy emlékezni / bátrabb dolog lesz, mint tervezni – / bátrabb új hont a mult időkben / fürkészni, mint a jövendőben –? / Mi gondom! – áll az én hazám már, / védőbben minden magasságnál. / Csak nézelődöm, járok, élek, / fegyvert szereztem, bűv-igéket. / Már meg is osztom, ha elmondom, / milyen e biztos, titkos otthon. / Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik. / Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, / mint giliszta, ha rátapodnak: / te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak. / Dühöngő folyók kezesedtek, / konok bércek – ezt ne felejtsed, / ha megyünk büszke szájjal vissza, / mint várainkba, titkainkba. / Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, / nem ölhet, mi csak ölne minket, / mormolj magadra varázsinget, / kiáltsd az éjbe Berzsenyinket. / Míg a szabad mezőkön jártál, / szedd össze, pajtás, amit láttál, / mit szívvel, ésszel zsákmányoltál, / vidám vitáknál, leányoknál. / Mint Noé a bárkába egykor, / hozz fajtát minden gondolatból, / ábrándok árvult szerepét is, / álmaid állatseregét is. / Lapuljanak bár ezredévig / némán, mint visszhang, ha nem kérdik, / szavaid annál meglepőbbet / dörögnek majd a kérdezőknek. / Figyelj hát és tanuld a példát, / a messzehangzóan is némát. / Karolva könyvem kebelemre, / nevetve nézek ellenemre. / Mert ha sehol is: otthon állok, / mert az a való, mit én látok, / akkor is, ha mint délibábot, / fordítva látom a világot. / Igy maradok meg hírvivőnek / őrzeni kincses temetőket. / Homlokon lőhetnek, ha tetszik, / mi ott fészkel, égbemenekszik.
A semmi gazemberei ebből is csak egyet értenek: a homlokon lövést. És még a rossz haza, a hűtlen haza sem az ő találmányuk, kitalálta helyettük James Joyce:
Haljon meg a haza értem.
De Horatius még így vallott:
Dulce et decorum est pro patria mori” – vagyis: „Édes és tisztességes meghalni a hazáért.
Horatiustól Joyce-ig úgy kétezer év. Joyce-tól a hámiklósokig meg egy tyúklépés.
Talán nyolc éve is van, hogy ezt írtam:
„»Haljon meg a haza értem!« – kiáltott fel James Joyce, és talán nem is gondolta, hogy a legújabb kori liberalizmus egyik alapvetését fogalmazza meg éppen. E kétdimenziós világképből pedig szintúgy logikusan következik, hogy ha már lebontottuk a családtól, a hazától, a nemzettől, az Istentől való függésünket, akkor keresnünk kell valami új lebontanivalót, hiszen ha nincs több függés, akkor eltűnik a szabadság abszolútumának dogmája. Ezért fordul korunk liberalizmusa a természeti determináltságok lebontásához. Nem számít többé a természet, a biológiai determináltság – hát nehogy már a biológia határozza meg, hogy én (ÉN!) mi is vagyok valójában!”
Túl vagyunk már ezen is.
S maradt a bizonyosság: ezek a semmit ünneplik a semmi lelkükkel és semmi szívükkel, így nincs, mert nem is lehet hozzájuk semmi közünk.
Nekünk ugyanis van hazánk, ezeknek meg nincsen. Jó ezt észben tartani.
