A woke-progressziónak mondott, háttérből irányított, tervszerű agymosás nem más, mint a liberalizmus egyre burjánzóbb vadhajtása, mely megörökölte a felvilágosodás korabeli egyházellenességet, a második világháború után egyre riasztóbb mértéket öltő, az egészséges nemzeti gondolkodást nacionalizmusnak, rosszabb esetben nácizmusnak beállító nemzetellenességet. Mindezeket pedig megkoronázta a nemi önazonosság elleni offenzívával és a fehér ember, a fehér kultúra célkeresztbe állításával. Az egyházellenesség érdekes módon szelektív, sokkal inkább beazonosítható a keresztény egyházak – s különösképpen a katolicizmus – vonatkozásában, mint például az iszlámmal szemben, miközben utóbbi sokkal több ponton ütközik a woke-ideológiával, mint a modern katolicizmus. Ott vagyunk lényegében Niedermüller Péter DK-s polgármester mellbeverően őszinte mondatánál: a keresztény, heteroszexuális, fehér emberek „rémisztő képződmények”, e közösségeket meg kell szüntetni, különösen akkor, ha nemzeti alapon állnak.
A woke-manipulátorok kezében ott van a közösségi és a hagyományos média, beleértve a Wikipédiát, amelyet böngészve láthatjuk, hogy pozitív kategóriának állítják be a fekete büszkeséget vagy a különböző szexuális devianciák mentén szerveződő közösségek büszkeségét, különösképpen a homoszexuálisokét, de kirekesztőnek, szélsőségesnek tartják a fehér büszkeséget s persze a nemzeti büszkeséget is úgy általában.
Márpedig a nemzeti büszkeség természetes velejárója a nemzeti önazonosságnak. Táptalaja igen sokrétű, legfontosabb összetevője a közös történelem, a közös kultúra, a közös nyelv, de igen fontos részét képezi az egyetemes emberi tudásanyaghoz való közös hozzájárulás, továbbá a művészeti és a sportteljesítmények.
A történelmi Magyarország és a magyar nemzet több mint száz évvel ezelőtti szétszaggattatása azt is előidézhette volna, hogy mára a Kárpát-medencei magyarság elveszti egységességét, hogy a külön országokban élő közösségek „szétfejlődnek”, hogy megszűnik a magyar szállásterületen a magyar sorsközösség. Ehhez képest – Sajó Sándor remekbe szabott megfogalmazásával élve –
ma is milliók érzik azt, hogy „magyarnak lenni büszke gyönyörűség”, attól függetlenül, hogy a Muravidéken, a Drávaszögben, Bácskában, Bánságban, Erdélyben, a Partiumban, Kárpátalján, a Felvidéken, az Őrvidéken vagy Belső-Magyarországon élnek. S e csodás érzés katarzisa járja át lelküket, amikor sportesemények alkalmával felhangzik a magyar Himnusz.
Egy magyar olimpiai érem erőt, hitet, reményt és büszkeséget nyújt minden magyarnak a Kárpát-medencében s szerte a világon. És jó látni, hogy rendszeresen magasan kiemelkedik a magyar olimpiai teljesítmény mind Kárpát-medencei, mind kelet-közép-európai összehasonlításban, de a világranglistán elfoglalt helyünk is igen előkelő. Erdélyi magyarként pedig, mi tagadás, felettébb simogató érzés a román sajtóban olvasni azt, hogy „Magyarország letarolta Romániát”.
