A woke-progressziónak mondott, háttérből irányított, tervszerű agymosás nem más, mint a liberalizmus egyre burjánzóbb vadhajtása, mely megörökölte a felvilágosodás korabeli egyházellenességet, a második világháború után egyre riasztóbb mértéket öltő, az egészséges nemzeti gondolkodást nacionalizmusnak, rosszabb esetben nácizmusnak beállító nemzetellenességet. Mindezeket pedig megkoronázta a nemi önazonosság elleni offenzívával és a fehér ember, a fehér kultúra célkeresztbe állításával. Az egyházellenesség érdekes módon szelektív, sokkal inkább beazonosítható a keresztény egyházak – s különösképpen a katolicizmus – vonatkozásában, mint például az iszlámmal szemben, miközben utóbbi sokkal több ponton ütközik a woke-ideológiával, mint a modern katolicizmus. Ott vagyunk lényegében Niedermüller Péter DK-s polgármester mellbeverően őszinte mondatánál: a keresztény, heteroszexuá­lis, fehér emberek „rémisztő képződmények”, e közösségeket meg kell szüntetni, különösen akkor, ha nemzeti alapon állnak.

Márpedig a nemzeti büszkeség természetes velejárója a nemzeti önazonosságnak. Táptalaja igen sokrétű, legfontosabb összetevője a közös történelem, a közös kultúra, a közös nyelv, de igen fontos részét képezi az egyetemes emberi tudásanyaghoz való közös hozzájárulás, továbbá a művészeti és a sportteljesítmények.

A történelmi Magyarország és a magyar nemzet több mint száz évvel ezelőtti szétszaggattatása azt is előidézhette volna, hogy mára a Kárpát-medencei magyarság elveszti egységességét, hogy a külön országokban élő közösségek „szétfejlődnek”, hogy megszűnik a magyar szállásterületen a magyar sorsközösség. Ehhez képest – Sajó Sándor remekbe szabott megfogalmazásával élve – 

Egy magyar olimpiai érem erőt, hitet, reményt és büszkeséget nyújt minden magyarnak a Kárpát-medencében s szerte a világon. És jó látni, hogy rendszeresen magasan kiemelkedik a magyar olimpiai teljesítmény mind Kárpát-medencei, mind kelet-közép-európai összehasonlításban, de a világranglistán elfoglalt helyünk is igen előkelő. Erdélyi magyarként pedig, mi tagadás, felettébb simogató érzés a román sajtóban olvasni azt, hogy „Magyarország letarolta Romániát”.

Mert bizony az idei rendezvényt is csodás eredménnyel zártuk, s ennek örülhetünk még akkor is, ha a woke-idiotizmus már az olimpiát is megfertőzte, s ha a „női” bokszvilágbajnok egy olyan versenyző lett, akit a Nemzetközi Ökölvívó-szövetség a kromoszómavizsgálat után kizárt a női mezőnyből. Nem részletezem a sajtó által méltán felkapott ügyet, mellyel rengetegen foglalkoztak, köztük Kovács „Kokó” István, aki a lehető legvilágosabban foglalta össze a tényeket, megállapítva, hogy a győztes voltaképpen csaló. Ugyanakkor 

Nehéz szétszálazni, hogy az ilyen észbontó ellenzéki reakciók sorának motivációs hátterében mennyi a direkt utasítás, mennyi a gazdának való megfelelési igyekezet és mennyi az őszinte azonosulás az abnormalitással. A magyarországi baloldal, amelynek 2016 óta szerves része a Jobbik is, meg sem kísérli, hogy a választók preferenciái szerint politizáljon – abban bíznak talán, hogy miként nemcsak az Egyesült Államok, de például az etnikailag homogén, katolikus Lengyelország lakosságának a felét is sikerült az emberi természet, az örök érvényű emberi értékek ellen hangolni, s belevinni az emberi kultúrtörténet megsötétebb szellemi zsákutcájába, úgy szükségképpen ez történik majd Magyarországon is.

Nem újkeletű sem a logikátlanság, sem a saját elveknek való ellentmondás az ellenzéki oldalon, sem pedig az általános emberi értékekkel való szembemenetelés. A történelemben különböző eseményeknek, jelenségeknek, sorsfordító döntéseknek gyakran lehetséges többféle magyarázata, többféle olvasata. Vannak azonban egyértelmű kérdések is. A kollektív bűnösség elvének igazságtalansága és elítélendő volta egy ilyen alapköve a modern konzervativizmus és a klasszikus liberalizmus demokráciafelfogásának. Ellentétben a baloldali ideológiákkal és a nácizmussal.

A 2002-es választás véghajrájának idején Orbán Viktor kérdésre válaszolva egy sajtótájékoztatón leszögezte, hogy a Benes-dekrétumok alapja a kollektív bűnösség, aminek nincs helye a XXI. században, s ami összeegyeztethetetlen az európai egységesülés eszméjével. Csupa evidencia, nagyon finoman megfogalmazva. Az SZDSZ, mely első számú harcosa kellett volna legyen a Benes-dekrétumok elleni küzdelemnek, még ezért is képes volt megtámadni az akkor még hivatalban levő kormányfőt. Bejött a klasszikus SZDSZ-képlet: minden sérelem fontos, kivéve a magyarokat ért sérelmeket. 

A mai ballib ellenzék ugyanezen az eszmei nyomvonalon halad, a különbség az egyes irányzatok között árnyalatnyi. Annyi, mint amennyi az SZDSZ-en belül is megvolt annak idején. Ungár Péter nem egy kérdésben elfoglalt józan álláspontja rokonítható az SZDSZ egyik exelnökének, Tölgyessy Péternek racionalitásközpontú politikamegközelítésével. 

Gadó (mint emlékezhetünk) nem szavazta meg Antall József temetésének nemzeti gyásznappá nyilvánítását sem, Bauert pedig nem véletlenül láttuk viszont a DK soraiban. A két végpont között a nemzetsemlegességnek, a nemzeti sorskérdések iránti közömbösségnek s a tudatos aknamunkát végző nemzetellenességnek egy sajátos ötvözetét láthatjuk mindmáig.

S ha már az olimpia volt a kiindulópont, kinek ne fájna, hogy az idei olimpiát – „hála” az egyik SZDSZ-utódpártnak, a Momentumnak – nem mi, magyarok rendeztük meg, más színvonalon, más eszmei üzenettel? Hogy mekkora potenciál lett volna egy magyar rendezésű olimpiában, arról Forgács István szólt a minap a közösségi médiában. Hadd idézzem:
 

Mit lehet mindehhez hozzátenni? Úgy vélem, semmit.