Mindenki tudjon olvasni – ez a cél az ezredfordulón, a globális fejlesztési célok megfogalmazásakor született meg. Szeptember 8-án, az írni-olvasni tudás nemzetközi napján rá kell mutatnunk, hogy milyen messze is vagyunk egy olyan világtól, amelyben mindenki tud írni és olvasni. Ma minden hetedik embernél hiányoznak az alapvető írás- és olvasási készségek. Ennek a 765 millió embernek a kétharmada nő.
250 millió olyan gyermek él a világban, aki soha nem járt iskolába. Mindez annak a világméretű oktatási válságnak az eredménye, amelyről a nyugati világban keveset beszélünk, a problémát nem érezzük sajátunknak. A kilátások nélküli, képzetlen fiataloknak azonban egyetlen esélyük marad: egy jobb élet reményében elvándorolni a fejlett országokba. Az írás-olvasás alapvető képessége nélkül nemcsak könnyebben esnek emberkereskedők áldozataivá, hanem a vágyott célországokba érkezve is a társadalom peremére szorulnak.
Ez pedig már a mi mindennapi gondunk is.
Az írni-olvasni tudás Afrika országai számára égető probléma: a szub-szaharai térség a világ egyetlen olyan régiója, ahol minden erőfeszítés ellenére továbbra is növekszik azoknak a gyerekeknek a száma, akik nem részesülnek iskolai oktatásban. Ennek számos oka van: a fegyveres konfliktusok, a biztonság hiánya, a mélyszegénység, az elégtelen infrastruktúra és a kényszerű elvándorlás. Kihívást jelentenek azok a generációkon átívelő, tradicionális társadalmi berögződések is, amelyektől idegen az iskolai oktatás. Különösen igaz ez, amikor a nőkről beszélünk. A legkevésbé fejlett országok átlagos írástudási aránya mindössze 65 százalék, szemben a fejlett országok közel 100 százalékos felnőttkori írástudásával. Afrikában a felnőttkori írástudás szintjei széles skálán mozognak: Csádban 27 százalékon, míg Namíbiában több mint 90 százalékon áll a mutató.
Az írni-olvasni nem tudók nemcsak gazdasági szempontból szenvednek, hanem kiszolgáltatottá válnak a szélsőséges ideológiákkal szemben is.
Ez biztonsági kihívás, amely jól nyomon követhető a Száhel-övezetben, Afrika azon részén, ahol a szélsőségesek leginkább vonzzák a fiatalságot.
Mit kell másként tenni, mint eddig?
Minden gyerek jusson el az iskolába! Afrikában a gyerekek ötöde soha nem lép be tanterembe. A helyzetet rontja, hogy minden negyedik fiatal még a nyolcadik osztály elvégzése előtt kiesik az oktatásból. A probléma megoldásához több erőfeszítésre van szükség: az adott ország, de az Európai Unió részéről is. Az iskolán kívüli fiatalok számának csökkentésére hatékony eszköz a Világélelmezési program által is támogatott iskolai étkeztetési program. Ez közel tíz százalékkal képes növelni a beiskolázott gyerekek számát.
Az iskolához való hozzáférés biztosítása ugyanakkor önmagában nem elegendő, hiszen jelenleg a Szaharától délre fekvő régióban 58 tanulóra mindössze egy képzett tanár jut. Így nem beszélhetünk minőségi oktatásról. Ennek javítása a tanárképzéssel kell, hogy kezdődjön.
Az UNESCO szerint Afrikában 2030-ig további 68,8 millió tanárt kell alkalmazni az alap- és középfokú oktatási intézményekben, ahhoz, hogy előrelépést érjünk el.
A tanárok mellett hangsúlyos szerep jut az iskolai tananyagoknak is. Afrikában megszokott, hogy a legjobb esetben is három gyerek osztozik egy tankönyvön. A diákok túlnyomó többségének soha nem lesz saját könyve, noha ez akár húsz százalékkal is növelheti a gyermek írástudási készségeit.
Ilyen méretű problémák mellett veszett ügynek tűnhet az afrikai oktatás. Valóban hatalmas a kihívás! Az általános oktatás biztosításához közel 100 milliárd dollár hiányzik, ami a teljes erre a célra fordítandó összeg ötöde. Ezt pusztán a donor országok nem tudják előteremteni. A forráshiány megszüntetéséhez felelősséget kell vállalniuk az afrikai országoknak is. Vannak pozitív példák, ilyen a számos afrikai ország által önként vállalt cél, hogy fokozatosan növelik saját oktatási költségvetésüket. Emellett pedig javítani kell a fejlesztési együttműködés hatékonyságát, és megbízható partnereket kell találni. Azokban a régiókban, ahol az állami jelenlét annyira gyenge, hogy képtelen biztosítani az olyan alapvető szolgáltatásokat, mint az egészségügy vagy az oktatás, nagy lehetőség rejlik a helyi egyházi szervezetekkel való együttműködésben. Ezek már ma is betöltik a stabil kormányzat hiánya miatt keletkező űrt. A velük való partnerség új lendületet, és nagyobb hatékonyságot hozhat az uniós fejlesztéspolitikának. Hiba, hogy ezt az unió mindeddig figyelmen kívül hagyta.
A tényleges változáshoz az eddigieknél sokkal többet kell tenni.
Ígéretes az Európai Bizottság azon politikai kötelezettségvállalása, miszerint az unió fejlesztési költségvetésének legalább tíz százalékát oktatásra fordítja. Ezt a forrást megfontoltan, hatékonyan kell felhasználni!
Meg kell haladnunk azokat a fejlesztéspolitikai struktúrákat, amelyek kizárólag a nagy nemzetközi intézmények támogatásában gondolkoznak. A globális oktatási válságot ugyanis a helyi szintű cselekvés elősegítése számolhatja fel. Látnunk kell, hogy az oktatásba való befektetés nem rövidtávú feladat. Ha az afrikai fiatalok tömegei nem jutnak minőségi oktatáshoz és képzéshez, akkor csak az elvándorlás marad számukra. Ennek megakadályozása közös ügyünk és felelősségünk!
A szerzők:
Hölvényi György európai parlamenti képviselő, a fejlesztési bizottság tagja, a KDNP alelnöke;
Joseph Nhan-O’Reilly, a Nemzetközi Parlamenti Hálózat az Oktatásért (IPNE) ügyvezető igazgatója
