Szükségünk van-e rá, kell-e nekünk a sakk? Hosszú éveken át kerülgettük ezt a kérdést. Aminek persze már a felvetése is szegénységi bizonyítvány. Hiszen ezzel az erővel azt is mondhatnánk, minek nekünk vízilabda, sőt továbbmehetünk: minek nekünk opera vagy éppen kémiai kutatóintézet?

A fenti példák kissé erőszakoltak, mégsem légből kapottak. 

Hogy mitől tudomány? Nos, a sakkozók felkészülése valóban a tudósokéhoz, a kutatókéhoz hasonlít. Elképesztő aprólékossággal keresik az újabb és újabb változatokat, felismerve az egyes motívumokban a hasonlóságot, ma már szuperszámítógépek segítségével. Egy-egy partit követve döbbenetes látni, hogy a legjobb nagymesterek – akiknek a memóriája elképesztő adathalmazt képes tárolni – fejből azt a lépést teszik meg, amit a mesterséges intelligenciával felturbózott programok ajánlanak. Legyen valaki bármennyire is ösztönös sakktehetség, egy képzett „tudóssal” szemben semmi esélye sincs.

S hogy mitől művészet? 

A zene mindenkié, a sakk e tekintetben a képzőművészettel rokonítható. Aki megreked a susztermatt szintjén, képtelen élvezni taktikai vagy pozí­ciós finomságokat nagymesteri szinten, miként a csendéletig és portréig jutott műértőnek például Jackson Pollock Szabad forma című képe (amely A könyvelő forgatókönyvíróját és rendezőjét is megihlette) csupán paca.

De hogy ne legyünk ennyire fennköltek, íme a sok közül egy kedves anekdota a magyar sakkozás múltjából. Barcza Gedeon nagymesternek feltűnt, hogy a nézőtérről egy hölgy kitüntetett érdeklődéssel követi a játszmáját. Miután megnyerte a meccset, a polihisztorműveltségű sakkozó elégedetten kelt fel a sakktáblától és büszkén fogadta a hölgy gratulációját.

Ennyit a műértésről. S ha már festészet: ha egy képen nem akarunk agyalni, továbblépünk, ott a következő, egy klasszikus sakkjátszma átlagosan viszont négy óra, hosszabb, mint Muszorgszkij Borisz Godunovja…

Az, hogy a sakk sport is egyben, szükségtelen magyarázni, hiszen vannak versenyek, van világbajnoki rendszer, van csapatoknak kiírt „világbajnokság”, ez lenne a sakkolimpia, továbbá egy játszmának ugyanúgy három kimenetele lehet, mint például a labdarúgásban: győzelem, döntetlen, vereség. Színtiszta matematikai képlet segítségével – egy magyar származású sakkozó, fizikus, Élő Árpád leleménye, akinek a nevét máig őrzi az Élő-pont – pontosan rangsorolják a sakkozókat.

A sakk az elmúlt években e hármas talapzaton erősen elmozdult a sport, sőt helyesebb, ha azt mondjuk, a játék irányába. A rövidebb gondolkodási idejű rapid és villámsakk évtizedeken át csupán kuriózumnak számított, a Covid idején azonban – elsősorban a világelső Magnus Carlsennek köszönhetően – hódító útra indult, ma már a versenyek többségét rapid időbeosztás szerint rendezik, a klasszikus sakk háttérbe szorult.

Az elmúlt években volt még egy jelentős hatás, A vezércsel, ami sokakat megigézett. Személyes élmény: Polgár Judit múlt heti szimultánján a kajakos Varga Ádám és az úszó Telegdi Ádám is részt vett, mindketten a sorozat hatására kezdtek el rendszeresen sakkozni. A lényeg: a nézők, szurkolók és ezáltal az amatőr sakkozók száma világszerte megsokszorozódott. Megjelentek a sakkinfluenszerek, akiket százezrek követnek. A világranglista második helyezettje, az amerikai Hikaru Nakamura játék helyett a sakkolimpia idején is inkább streamelt, részben valószínűleg azért is, mert így sokkal több pénzt keresett.

Miközben Indiában a korábbi világbajnok Viswanathan Anand nevét viselő sakkiskolának országszerte több ezer klubja és több tízezer növendéke van, becslések szerint egymil­lióan sakkoznak, Lékó Péter nem valamelyik magyar tehetségnek, hanem a német Vincent Keymernek adja át a tudását.

A magyar sakkozás múltját szükségtelen ecsetelni. Még a jelene is vállalható, de a fő kérdés az: van-e jövője? A sakk presztízse továbbra is vitathatatlanul nagy, a nemzetközi tendenciák azt mutatják, szinte nincs olyan feltörekvő ország, amelyik ki akarna maradni e különös, titokzatos sportból. Azért, mert a sakk nem csupán játék, hanem egy nemzet szellemi potenciáljának fokmérője is egyúttal.