Amióta bejelentette Orbán Viktor, hogy jövőre egy nagy boomra számít a gazdaságban, még pontosabban: három-hatszázalékos növekedésre, rendre jelennek meg a cáfolatok, hogy az lehetetlen. Miként az is kivitelezhetetlen, hogy a miniszterelnök által bejelentett fizetési „ugrás” összejöjjön. Utóbbi egyébként két-három év távlatában kivetített prognózis, vagyis az ezer eurós minimálbér, valamint az egymillió forintos hazai átlagbér.
De térjünk vissza a növekedési kilátásokra!
A magyar gazdaság szinte évtizedek óta együtt mozog a német gazdasággal, azaz ha Németországban bővülés van, nagyjából nálunk is. Amennyiben pedig stagnál, vagyis képtelen gyarapodni az Európai Unió legnagyobb gazdasága, akkor a magyar gazdaság is lebetegszik.
Pillantsunk rá a mögöttünk lévő évekre, továbbá az ideire, és a számok igazolják ezt a képletet. Persze nem túl szerencsés dolog, hogyha egy ország – jelen esetben hazánk – ennyire függ egy másiktól, ez egyfajta adottság, amelyen a kormány úgy próbál meg úrrá lenni, hogy más piacok felé is kacsingat. A jó hír, hogy Németország 2025-ben növekedésnek indulhat, és ez pozitívan hat Magyarországra is. Azonban ez csak elméleti opció, hiszen hasonló jóslatok elhangzottak már – például 2024-re is. Miként is lehet kijutni a slamasztikából?
A magyar kormány álláspontja szerint csakis egy gazdasági akciótervvel. Erre persze sokan csak legyintenek, miként tették azt a 2010-ben.
Ha jó helyre céloz a kormány, például a kis- és közepes vállalkozások feltőkésítésére, amely évtizedek óta jogos igény, akkor a terv termőre fordulhat. Hogy mennyire is veszi komolyan ezt a kérdést a Nemzetgazdasági Minisztérium, jól jelzi, hogy kezdetét vette egy hitelezési program.
A jelek szerint ebben a kereskedelmi bankok is partnerek lesznek: ez elemi érdekük, miután nekik is szükségük van a hitelek kihelyezésére.
Közben pont ezt a szektort kell majd közvetlenül „rácsatlakoztatni” a nagyvállalatok beszerzési hálóira, és ez ugyancsak kivitelezhető. Ami pedig a multikat, valamint a külföldi működő tőkét illeti, továbbra is ösztönözni kell őket, kedvezményeket adni a magyarországi jelenlétre, a beruházásaik fokozására.
Úgynevezett „makroszinten” ejtsünk néhány szót a gazdasági semlegességről is:
ha az EU nem ad pénzt, akkor bizony más irányba is tapogatózni kell, ami nem jelenti azt, hogy Magyarország feladná régi, jól fizető piacait. A semlegességre legjobb példa Ausztria, amely évtizedeken keresztül – miközben gazdasági értelemben lehorgonyzott Nyugat-Európában, és ezer szállal kötődött Németországhoz – ügyesen kihasználta logisztikai, nagypolitikai lehetőségeit.
A gazdasági ugráshoz természetesen a „felhasználói oldalra”, vagyis ránk, halandókra is szükség van. Ezért fontos, hogy a lakásárak megfizethetők legyenek – Budapesten is –, s ehhez ugyancsak kedvezményes állami és banki konstrukciók kellenek. Különösen a fővárosban tarthatatlan az az állapot a fiatalok esetében, hogy az „albérlet mindet visz”. De a vidéki helyzeten is van mit javítani:
ha célba érnek a Magyar falu programban a lakás- és házépítések, az lendületet adhat az építőiparnak. Nem is akármilyent, gondoljunk csak a csok elindítására, amiben sokan ugyancsak kételkednek. A béreket természetesen emelni kell, mert minimális célkitűzés kell, hogy legyen: a magyarok jöjjenek vissza minél nagyobb számban külföldről.
A gazdaságban csodák nincsenek, de ha sikerül tőkét, forrásokat, kedvezményes hiteleket juttatni a kis- és közepes vállalkozóknak, hogy egyről a kettőre jussanak, az már rövid távon is lendületet ad a gazdasági növekedésnek. S ha már a német párhuzammal kezdtük, zárjuk azzal is: így volt ez Németországban is. Tudniillik a német gazdaság régi és fontos erősségei az erősen szakosodott, és a saját szűk szegmensükben globálisan is versenyképes, gyakran kivitelre termelő kis- és közepes méretű ipari vállalkozások, amelyeket a Mittelstand összefoglaló néven szoktak emlegetni.
A szerző a Világgazdaság vezető elemzője
