Tulajdonképpen még igaz is lehetne, hogy az uniós magyargyűlölő kórus mélyen hisz benne: Manfred Weber, a maga sértett kiállásával kimondta, a jövő Magyar Péteré. Csakhogy azok, akiknek az önjelölt messiás olyan lelkesen és ifjanti hévvel tapsolt, ravaszabb rókák annál, mint hogy lelkesedésből és a magyar emberek iránt érzett hamis elkötelezettségből támogatnának valakit, aki néhány hónapja még ugyanilyen hévvel tapsikolt annak, akire most össztüzet nyitottak. Színházat nemcsak Magyar Péter játszott Strasbourgban, hanem mindenki más is, aki Orbán Viktor ellen szólt. Ez a kör pedig súlyos árat kér azért, hogy csatasorba álljon: teljes és totális alárendelődést, szervilizmust, meghunyászkodást, ha az érdek úgy kívánja. Hogy Péterünk ezzel tisztában van-e, nem tudom, de talán megszavazom neki, nem annyira ostoba, hogy egy ilyen alkuban csak a maga hasznát látja.

És hogy mit látott a világ józanabbik fele szerdán, az Európai Parlament épületében? Egy paprikajancsit, aki miközben Orbán Viktor egész Nyugat-Európával szemben állt, mögé oldalazott, hogy ráférjen a fotókra. 

A becsületét, a társát, a családját, a hitelét. Öt perc hírnév. 

Csakhogy Magyar Péter mögött néhány hónap áll csupán. Egy olyan világban állt helyt és szerzett hírnevet, ami igazán az ő terepe: olyasmit mutatni magamról, ami nem igaz, elfedni minden kicsinyes szándékot, a fékezhetetlen figyelem- és hataloméhséget. A közösségi médiában az lesz igazán nyerő, aki ezt képes megugorni. Csakhogy egy igazi miniszterelnöknek, egy valódi államférfinak a választás másnapján (is) ki kell lépnie a valóságba, ahol emberek vannak, valós problémákkal, valós igényekkel, akikért valódi felelősséget kell vállalni. Nem fotókon, nem videókban, a való életben. 

Ezzel szemben Orbán Viktor, akit minden lehetséges módon próbáltak a metakommunikáció lehető legtöbb eszközével jelentéktelenné és bűnössé tenni, negyedik ciklusában kormányoz kétharmaddal. És akár tetszik egyeseknek, akár nem, alakítja az európai politikát egy olyan ország miniszterelnökeként, aki a „nagyok” között területét, gazdasági erejét vagy hangerejét tekintve elvben labdába sem rúghatna. 

Azokban az európai polgárok mindegyikét érintő, fajsúlyos kérdésekben ment szembe a nyugati áramlattal, mint az illegális migráció, a körülöttünk dúló háborúk kérdése, a gazdasági kapcsolatok mikéntje, vagy olyan alapértékeink, mint a család és a házasság fogalma, a nemek kérdése és a gyermekeink oktatása. Kivívta magának azt a rangot, mondjon és gondoljon róla bárki, bármit, hogy a most Strasbourgban színházat játszó nyugat-európai „nagyok” mindegyike az ellenszerét keresi immár több mint egy évtizede. És nincs meg. Pontosabban, sokszor hitték már azt, hogy megvan: Dobrev Klárák, Cseh Katalinok, Donáth Annák, Márki-Zay Péterek mind sorra buktak el a háttérben kötött süket alkuk oltárán. 

Hogy miért? Mert nincs mögöttük produktum. 

Cseh Katalinék és a Momentum néhány hónapja még büszkén lobogtatták, hogy az Európai Unió legsikeresebb politikusai, kiváló lobbisták, akik a magyar emberek érdekét képviselik szívvel-lélekkel, foggal-körömmel. Olyannyira jól sikerült ez a hamis protest politika, hogy a parlamenti patkóban már csak hűlt helyüket találni. És erről bármilyen szomorú is beismerni, a választók döntöttek. 

Óriásit változott a világ. Túl nagyot! De talán a józan és éleslátás, a hit abban, hogy a belső iránytű, ami mindig mutatja a jó irányt, most sem hagy cserben, a többség sajátja. Amikor ugyanis este kikapcsoljuk a tévét, becsukjuk a laptopot, kihuny a számítógép monitorjának a fénye és arccal lefelé fordítjuk a telefont, ugyanabba a valóságba csöppenünk mind. A saját sorsunkba, a saját kicsiségünkbe vagy nagyságunkba, abba az életbe, amit akármennyire is próbálunk más színben feltüntetni, mint amilyen valójában, ott marad. Nem változtatnak rajta sem a képek, sem a lájkok, sem a kommentek. Csak ebben érdemes létezni… Minden más színjáték!