Óriásit fordult a világ. És talán ketté is szakadt. Nem csak itt Magyarországon, nem politikai ideológiák mentén, inkább mintha a valóság hasadt volna szét, s kényszerítene minket minden abba az irányba, hogy válasszunk: melyik mellett teszünk hitet, mire tesszük rá a pecsétünket, hogy igen, ez történik valójában, ez az igaz, ebben akarok élni! 

Szemben áll ugyanis egymással az, amit a szemünk előtt látunk történni. Minden, amit érzékelni tudunk: a fák, a levegő, a napfény, az eső, rohanó emberek az utcán, a barátaink, családtagjaink, a kimondott szó, az ölelések, a kézfogások, a beszélgetések, amikor egymás szemébe nézünk, szavakat formálunk és közben figyeljük, hogyan rezonál az előttünk ülő. A mimikájával, a gesztusaival, a tekintetével, nevet-e a viccen, amit mesélünk, átérzi-e a fájdalmunkat, érti-e, hogy mit miért csinálunk. És ott van a másik világ, amit a képernyőn látunk és tulajdonképpen csak a fejünkben él, mert ahhoz, hogy fizikai valójában is létezzen, hozzá kell képzelnünk mindent, ami a mondanivalón túl a fizikai valóságban történne. 

Ahhoz pedig, hogy ebben a virtuális térben létezni tudjunk, a látásunkon kívül minden más érzékszervünket ki kell iktatni, süketnek kell lenni arra, ami körülöttünk történik, s ha ez nem lenne elég, a gondolkodásmódunkat is formálni kell, gyúrni, nyesegetni, hogy valahogy mégiscsak passzoljunk. S aki ezt nem teszi meg, kimarad. Mintha más nyelvet beszélnénk, úgy távolodik el egymástól minden, amiben felnőttünk, s amiben hiszünk, és az új világ, ami nem is szebb, nem is jobb, de a húzása pokolian erős. 

Természetesen a politika is idomul az új térfélhez, nem tehet mást. Aki a porondon akar maradni, aki azt akarja, hogy ismerjék, beszéljenek róla, téma legyen, hallják a hangját, annak paradox módon ki kell lépnie abból, amit valóságnak nevezünk, és kardot kell rántania ott, ahol jóformán minden színjáték. Mert a közösségi felületek erről szólnak: mutassunk olyan képet, amit a többség látni szeretne. Bármi áron. Akár úgy is, ha az igazság és a valóság köszönőviszonyban sincs vele. 

Persze, akik nem a szemüknek és a józan eszüknek hittek, talán egészen mást láttak ott, a parlamenti patkóban, mint a még megmaradt józanul gondolkodók. Láttak egy embert, aki mellé odaálltak a „nagyok”, akinek a gondolatait és jól begyakorolt tételmondatait ügyesen elharsogta a nyugati balliberális elit, aki nem félt kiállni és elmondani, hogy minden, ami itt Magyarországon történik, az korrupt, elnyomó, hazug és haszonleső. Láttak egy embert, aki elhitte magáról, hogy ő már miniszterelnök, csak ki kell várnia 2026-ot, valakit, aki minden gesztusával a tökéletes képhez pózolt órákon át, valakit, aki úgy érzi, annyira hatalmas és fenomén, hogy Európa nyugati fele benne látja a jövőt. 

Tulajdonképpen még igaz is lehetne, hogy az uniós magyargyűlölő kórus mélyen hisz benne: Manfred Weber, a maga sértett kiállásával kimondta, a jövő Magyar Péteré. Csakhogy azok, akiknek az önjelölt messiás olyan lelkesen és ifjanti hévvel tapsolt, ravaszabb rókák annál, mint hogy lelkesedésből és a magyar emberek iránt érzett hamis elkötelezettségből támogatnának valakit, aki néhány hónapja még ugyanilyen hévvel tapsikolt annak, akire most össztüzet nyitottak. Színházat nemcsak Magyar Péter játszott Strasbourgban, hanem mindenki más is, aki Orbán Viktor ellen szólt. Ez a kör pedig súlyos árat kér azért, hogy csatasorba álljon: teljes és totális alárendelődést, szervilizmust, meghunyászkodást, ha az érdek úgy kívánja. Hogy Péterünk ezzel tisztában van-e, nem tudom, de talán megszavazom neki, nem annyira ostoba, hogy egy ilyen alkuban csak a maga hasznát látja.

És hogy mit látott a világ józanabbik fele szerdán, az Európai Parlament épületében? Egy paprikajancsit, aki miközben Orbán Viktor egész Nyugat-Európával szemben állt, mögé oldalazott, hogy ráférjen a fotókra. 

A becsületét, a társát, a családját, a hitelét. Öt perc hírnév. 

Csakhogy Magyar Péter mögött néhány hónap áll csupán. Egy olyan világban állt helyt és szerzett hírnevet, ami igazán az ő terepe: olyasmit mutatni magamról, ami nem igaz, elfedni minden kicsinyes szándékot, a fékezhetetlen figyelem- és hataloméhséget. A közösségi médiában az lesz igazán nyerő, aki ezt képes megugorni. Csakhogy egy igazi miniszterelnöknek, egy valódi államférfinak a választás másnapján (is) ki kell lépnie a valóságba, ahol emberek vannak, valós problémákkal, valós igényekkel, akikért valódi felelősséget kell vállalni. Nem fotókon, nem videókban, a való életben. 

Ezzel szemben Orbán Viktor, akit minden lehetséges módon próbáltak a metakommunikáció lehető legtöbb eszközével jelentéktelenné és bűnössé tenni, negyedik ciklusában kormányoz kétharmaddal. És akár tetszik egyeseknek, akár nem, alakítja az európai politikát egy olyan ország miniszterelnökeként, aki a „nagyok” között területét, gazdasági erejét vagy hangerejét tekintve elvben labdába sem rúghatna. 

Azokban az európai polgárok mindegyikét érintő, fajsúlyos kérdésekben ment szembe a nyugati áramlattal, mint az illegális migráció, a körülöttünk dúló háborúk kérdése, a gazdasági kapcsolatok mikéntje, vagy olyan alapértékeink, mint a család és a házasság fogalma, a nemek kérdése és a gyermekeink oktatása. Kivívta magának azt a rangot, mondjon és gondoljon róla bárki, bármit, hogy a most Strasbourgban színházat játszó nyugat-európai „nagyok” mindegyike az ellenszerét keresi immár több mint egy évtizede. És nincs meg. Pontosabban, sokszor hitték már azt, hogy megvan: Dobrev Klárák, Cseh Katalinok, Donáth Annák, Márki-Zay Péterek mind sorra buktak el a háttérben kötött süket alkuk oltárán. 

Hogy miért? Mert nincs mögöttük produktum. 

Cseh Katalinék és a Momentum néhány hónapja még büszkén lobogtatták, hogy az Európai Unió legsikeresebb politikusai, kiváló lobbisták, akik a magyar emberek érdekét képviselik szívvel-lélekkel, foggal-körömmel. Olyannyira jól sikerült ez a hamis protest politika, hogy a parlamenti patkóban már csak hűlt helyüket találni. És erről bármilyen szomorú is beismerni, a választók döntöttek. 

Óriásit változott a világ. Túl nagyot! De talán a józan és éleslátás, a hit abban, hogy a belső iránytű, ami mindig mutatja a jó irányt, most sem hagy cserben, a többség sajátja. Amikor ugyanis este kikapcsoljuk a tévét, becsukjuk a laptopot, kihuny a számítógép monitorjának a fénye és arccal lefelé fordítjuk a telefont, ugyanabba a valóságba csöppenünk mind. A saját sorsunkba, a saját kicsiségünkbe vagy nagyságunkba, abba az életbe, amit akármennyire is próbálunk más színben feltüntetni, mint amilyen valójában, ott marad. Nem változtatnak rajta sem a képek, sem a lájkok, sem a kommentek. Csak ebben érdemes létezni… Minden más színjáték!