Nincs csodálkoznivalónk, megszokhattuk, hogy

Ehhez kell a történelmi hipotézisnek is gyenge dákoromán elmélet fantazmagóriája, melynek fő mondanivalója, hogy a románság több mint kétezer éve él a maga szálláshelyén, s a magyarság csak betolakodó. Ehhez kell Mihály vajda, aki szerintük egyesítette a „román országokat”, ehhez kell a semmit el nem döntő 1918-as gyulafehérvári népgyűlés köré épített mitológia, a magyarok ezreit lemészároló tömeggyilkosok hőskultusza. Valamint ehhez kell a magyar érdemek letagadása és a magyar történelmi személyiségek, a Hunyadiak, Kinizsi Pál, Dózsa György vagy Kőrösi Csoma Sándor románként való bemutatása.

Pataki Tamás író és Köő Artúr történész vonatkozó Ultrahang plusz podcastjében (https://www.youtube.com/watch?v=YuWG8U8FLQM) joggal vetődik fel, hogy a régi román forrásokban Erdélyt „Țara Ungurească”-nak, azaz Magyarországnak nevezik, s az is, ami már a nyolcvanas évek elején szemet szúrt többünknek, midőn kötelező volt bemagolni a románok első számú, cseppet sem rövid népballadáját, a Miorițát, hogy abban az erdélyi juhászt „ungurean”-nak, azaz magyarnak nevezték. De a románok közgondolkodásában, történelmi érvelésében, etnikumközi politikai vonalvezetésében épp annyira felesleges logikát keresni, mint az önmagának sűrűn ellentmondó woke-propagandában.

Jogos kérdés, hogy miként reagáljon erre a magyar politikum. Érdemes kettéválasztani a problémát. Az erdélyi magyar érdekképviselet a bukaresti fronton ütközteti álláspontját a román túlerővel, elképesztően egyenlőtlen feltételek mellett, s ha ebben az intézményi keretben felvetődik a kérdés, jó, ha előre megvan az érvkészlet. A tapasztalat azonban az, hogy 

 Nem igényel pluszmunkát, elmélyülést, nem kell hozzá bátorság, ugyanakkor nem generál konfliktusokat, nem nehezíti meg a „kéz kezet mos” alkukat. Viszont demotiválja a választói bázisnak a román közéletet követő részét.

Ami Belső-Magyarországot illeti, jó lenne egy célirányos világhálós stratégia, ami a történelmi valóságra fókuszál, s érinti a Wikipédiát, a YouTube-ot és más platformokat. Több százezer erdélyi magyar él itt, s további bő egymillió Erdélyben, akiknek a román nyelvtudását nem kamatoztatja kellőképpen a magyar nemzetpolitika. Az a tény, hogy az erdélyi magyarok tudnak románul, míg a románok nem tudnak magyarul, a vegyes házasságok esetében katasztrófa, de a Matei Blanaru által emlegetett „soft power” gyakorlásában jelentős előny, hatalmas adottság lehet. Nyilván hiba lenne a történelmietlen és abszurd román felvetéseket diplomáciai szinten kezelni. Egyáltalán addig, amíg közvetlenül nem vagyunk megszólítva, jobb tudomást sem venni e sajátos jelenségkörről.

Meg akarja mondani, ki kaphat szobrot és ki nem, kiről lehet elnevezni közteret és kiről nem, kit tiszteljünk és kit vessünk meg, kinek a műveit oktassuk és kiét nem. Ezt a harcot meg kell megvívni, erre a harcra is oda kell figyelni, ha arra törekszünk, hogy újabb ezer év múlva még mindig magyar öntudatú nép éljen itt, a Kárpátok ölelésében.