A megmaradás és a gyarapodás minden egészséges nemzeti közösség alapvető, létéből fakadó célja. Azt viszont kevesen hangsúlyozzák, hogy nem a magát jó esetben magyarnak mondó, magyarul beszélő lakosság megtartása a primer nemzetpolitikai cél, hanem egy magyarul érző, magyarul gondolkodó, a magyar kultúrához és történelemhez ezer szállal kötődő nemzeti közösség kialakítása, melynek körében evidencia, hogy a globalista ellenszélben is a maga értékrendjét adja át a felnövekvő generációknak.
Ebben pedig nem elegendő az oktatáspolitika és a politikai kommunikáció, szükség van minden bevethető eszközre. Mindenekelőtt a közösségi platformok és a streamingszolgáltatások megrendszabályozására, hiszen
micsoda abszurd helyzet az, amikor a globalista világhatalom pusztító propagandája a Facebookon, a YouTube-on, a Netflixen stb. keresztül lassan nagyobb hatást gyakorol az új nemzedékek szellemi fejlődésére, mint a szülők és az oktatási intézményrendszer együttvéve!
És oda kell figyelni természetesen a tudatbefolyásolás hagyományos eszközeire is, a könyvkiadásra, könyvterjesztésre, könyvtárellátásra, a színházi világra s természetesen a filmiparra. Igen, utóbbi nehéz műfaj, mint ahogy az egész kulturális szféra az.
A Lakatos Márk-ügy (nevezzük így röviden az egyre több elkövetőt érintő botrányt) a pincébe beeső fénysugárként világítja meg, hogy a korokon átívelő kozmopolita, értékromboló kultúrmaffia mennyire érinthetetlennek érezte magát közel másfél évtizedes nemzeti kormányzás után is. És csak remélni lehet, hogy nem helytelen a múlt idő használata, hogy a megindult megtisztulás nem marad felszíni jelenség.
S nemcsak érinthetetlennek érezhette magát ez a kultúrklikk, hanem, mint arra többen rámutattak a jobboldalon, kitartottnak is. Magyarán:
a kormányzat sok esetben a saját ellenségeit finanszírozta, a zeneipartól a filmiparig, miközben elmaradt évente legalább két-három nemzeti filmeposz elkészítése. Holott a magyar történelem és irodalom megannyi témát kínál ezekhez.
Micsoda filmet lehetne készíteni az ezer év magyar történelmét felölelő Wass Albert-alapműből, a Kard és kaszából! Vagy Szabó Dezső szinte elfeledett regényéből, a Segítség!-ből, Tormay Cécile Bujdosó könyvéből vagy Nyirő József remekművéből, A sibói bölényből. A filmre kívánkozó műveket még hosszan sorolhatnánk. Akadtak a közösségi öntudatformálás terén biztató megindulások, de leszögezhetjük, hogy nem ez volt a legsikeresebb ágazata a kormányzatnak, mely egyébként nemzetstratégiai szempontból minden korábbinál jobban teljesített a rendszerváltás óta.
Most végre bemutatás előtt áll a Hunyadi-sorozat, amire régóta vártunk. A filmelőzetes, illetve a nyilvánosságra került információk alapján annyit biztosan tudunk, hogy ez egy egészen másféle alkotás lett, mint amit a nemzeti oldal sajtója sikeresen megtorpedózott 2018/19 fordulóján, amikor a hazai ballib kultúrelit a maga propagandájának terjesztésére, multikulti érzékenyítésre használta volna fel a Hunyadi-mítoszt, ráadásul közpénzen.
A múlt hónapban Cannes-ban debütált, a jövő év elején bemutatásra kerülő Hunyadi-sorozat fogadtatása megjósolható, sajnos a nemzeti filmalkotások által kiváltott médiavisszhang jellemzően a szekértábor logikát követi. De ezúttal nemcsak a nemzetellenes, magukat magyarnak mondó erők fognak berzenkedni, hanem már meg is kezdődött a román morgolódás. A magyar nyilvánosságba Matei Blanarunak az Adevarul nevű napilapban megjelent, elemzésnek álcázott, A Hunyadi Jánosról szóló film a magyar „soft power” és Orbán Viktor álma címet viselő soviniszta, rágalmazó októberi pamfletje révén került be e téma, bár a lap és további tucatnyi portál a Ziar.com-tól a Stiridinsurse.ro-n, a Corect-news.ro-n át a Cinemagia.ro-ig már szeptemberben foglalkozott a kérdéssel hasonló hangnemben, persze kevésbé részletesen.