A megmaradás és a gyarapodás minden egészséges nemzeti közösség alapvető, létéből fakadó célja. Azt viszont kevesen hangsúlyozzák, hogy nem a magát jó esetben magyarnak mondó, magyarul beszélő lakosság megtartása a primer nemzetpolitikai cél, hanem egy magyarul érző, magyarul gondolkodó, a magyar kultúrához és történelemhez ezer szállal kötődő nemzeti közösség kialakítása, melynek körében evidencia, hogy a globalista ellenszélben is a maga értékrendjét adja át a felnövekvő generációknak.
Ebben pedig nem elegendő az oktatáspolitika és a politikai kommunikáció, szükség van minden bevethető eszközre. Mindenekelőtt a közösségi platformok és a streamingszolgáltatások megrendszabályozására, hiszen
micsoda abszurd helyzet az, amikor a globalista világhatalom pusztító propagandája a Facebookon, a YouTube-on, a Netflixen stb. keresztül lassan nagyobb hatást gyakorol az új nemzedékek szellemi fejlődésére, mint a szülők és az oktatási intézményrendszer együttvéve!
És oda kell figyelni természetesen a tudatbefolyásolás hagyományos eszközeire is, a könyvkiadásra, könyvterjesztésre, könyvtárellátásra, a színházi világra s természetesen a filmiparra. Igen, utóbbi nehéz műfaj, mint ahogy az egész kulturális szféra az.
A Lakatos Márk-ügy (nevezzük így röviden az egyre több elkövetőt érintő botrányt) a pincébe beeső fénysugárként világítja meg, hogy a korokon átívelő kozmopolita, értékromboló kultúrmaffia mennyire érinthetetlennek érezte magát közel másfél évtizedes nemzeti kormányzás után is. És csak remélni lehet, hogy nem helytelen a múlt idő használata, hogy a megindult megtisztulás nem marad felszíni jelenség.
S nemcsak érinthetetlennek érezhette magát ez a kultúrklikk, hanem, mint arra többen rámutattak a jobboldalon, kitartottnak is. Magyarán:
a kormányzat sok esetben a saját ellenségeit finanszírozta, a zeneipartól a filmiparig, miközben elmaradt évente legalább két-három nemzeti filmeposz elkészítése. Holott a magyar történelem és irodalom megannyi témát kínál ezekhez.
Micsoda filmet lehetne készíteni az ezer év magyar történelmét felölelő Wass Albert-alapműből, a Kard és kaszából! Vagy Szabó Dezső szinte elfeledett regényéből, a Segítség!-ből, Tormay Cécile Bujdosó könyvéből vagy Nyirő József remekművéből, A sibói bölényből. A filmre kívánkozó műveket még hosszan sorolhatnánk. Akadtak a közösségi öntudatformálás terén biztató megindulások, de leszögezhetjük, hogy nem ez volt a legsikeresebb ágazata a kormányzatnak, mely egyébként nemzetstratégiai szempontból minden korábbinál jobban teljesített a rendszerváltás óta.
Most végre bemutatás előtt áll a Hunyadi-sorozat, amire régóta vártunk. A filmelőzetes, illetve a nyilvánosságra került információk alapján annyit biztosan tudunk, hogy ez egy egészen másféle alkotás lett, mint amit a nemzeti oldal sajtója sikeresen megtorpedózott 2018/19 fordulóján, amikor a hazai ballib kultúrelit a maga propagandájának terjesztésére, multikulti érzékenyítésre használta volna fel a Hunyadi-mítoszt, ráadásul közpénzen.
A múlt hónapban Cannes-ban debütált, a jövő év elején bemutatásra kerülő Hunyadi-sorozat fogadtatása megjósolható, sajnos a nemzeti filmalkotások által kiváltott médiavisszhang jellemzően a szekértábor logikát követi. De ezúttal nemcsak a nemzetellenes, magukat magyarnak mondó erők fognak berzenkedni, hanem már meg is kezdődött a román morgolódás. A magyar nyilvánosságba Matei Blanarunak az Adevarul nevű napilapban megjelent, elemzésnek álcázott, A Hunyadi Jánosról szóló film a magyar „soft power” és Orbán Viktor álma címet viselő soviniszta, rágalmazó októberi pamfletje révén került be e téma, bár a lap és további tucatnyi portál a Ziar.com-tól a Stiridinsurse.ro-n, a Corect-news.ro-n át a Cinemagia.ro-ig már szeptemberben foglalkozott a kérdéssel hasonló hangnemben, persze kevésbé részletesen.
Nincs csodálkoznivalónk, megszokhattuk, hogy
a románságnak a kultúrát és közgondolkodást alakító rétege – a tényleges nemzeti múlttal szembenézni hajlandó maroknyi értelmiségit leszámítva – fittyet hány a valóságra, s az egész történelmi szakágazatot a kutatástól a népszerűsítő irodalmon és a szakfolyóiratokon át az oktatásig fegyvernek tekinti az első világháború után csellel-gánccsal megkaparintott területek megőrzésére és a románság magyarellenességének szinten tartására.
Ehhez kell a történelmi hipotézisnek is gyenge dákoromán elmélet fantazmagóriája, melynek fő mondanivalója, hogy a románság több mint kétezer éve él a maga szálláshelyén, s a magyarság csak betolakodó. Ehhez kell Mihály vajda, aki szerintük egyesítette a „román országokat”, ehhez kell a semmit el nem döntő 1918-as gyulafehérvári népgyűlés köré épített mitológia, a magyarok ezreit lemészároló tömeggyilkosok hőskultusza. Valamint ehhez kell a magyar érdemek letagadása és a magyar történelmi személyiségek, a Hunyadiak, Kinizsi Pál, Dózsa György vagy Kőrösi Csoma Sándor románként való bemutatása.
Pataki Tamás író és Köő Artúr történész vonatkozó Ultrahang plusz podcastjében (https://www.youtube.com/watch?v=YuWG8U8FLQM) joggal vetődik fel, hogy a régi román forrásokban Erdélyt „Țara Ungurească”-nak, azaz Magyarországnak nevezik, s az is, ami már a nyolcvanas évek elején szemet szúrt többünknek, midőn kötelező volt bemagolni a románok első számú, cseppet sem rövid népballadáját, a Miorițát, hogy abban az erdélyi juhászt „ungurean”-nak, azaz magyarnak nevezték. De a románok közgondolkodásában, történelmi érvelésében, etnikumközi politikai vonalvezetésében épp annyira felesleges logikát keresni, mint az önmagának sűrűn ellentmondó woke-propagandában.
Jogos kérdés, hogy miként reagáljon erre a magyar politikum. Érdemes kettéválasztani a problémát. Az erdélyi magyar érdekképviselet a bukaresti fronton ütközteti álláspontját a román túlerővel, elképesztően egyenlőtlen feltételek mellett, s ha ebben az intézményi keretben felvetődik a kérdés, jó, ha előre megvan az érvkészlet. A tapasztalat azonban az, hogy
míg a két világháború között az Országos Magyar Párt prominensei komoly történelmi vitákat folytattak az őket támadó román képviselőkkel, az RMDSZ nem vette fel a kesztyűt, azzal tért ki a polémia elől, hogy a történelmi kérdéseket hagyjuk meg a történészeknek. Ez volt nyilván a könnyebb megoldás, minden tekintetben.
Nem igényel pluszmunkát, elmélyülést, nem kell hozzá bátorság, ugyanakkor nem generál konfliktusokat, nem nehezíti meg a „kéz kezet mos” alkukat. Viszont demotiválja a választói bázisnak a román közéletet követő részét.
Ami Belső-Magyarországot illeti, jó lenne egy célirányos világhálós stratégia, ami a történelmi valóságra fókuszál, s érinti a Wikipédiát, a YouTube-ot és más platformokat. Több százezer erdélyi magyar él itt, s további bő egymillió Erdélyben, akiknek a román nyelvtudását nem kamatoztatja kellőképpen a magyar nemzetpolitika. Az a tény, hogy az erdélyi magyarok tudnak románul, míg a románok nem tudnak magyarul, a vegyes házasságok esetében katasztrófa, de a Matei Blanaru által emlegetett „soft power” gyakorlásában jelentős előny, hatalmas adottság lehet. Nyilván hiba lenne a történelmietlen és abszurd román felvetéseket diplomáciai szinten kezelni. Egyáltalán addig, amíg közvetlenül nem vagyunk megszólítva, jobb tudomást sem venni e sajátos jelenségkörről.
Nem az a kérdés, hogy mit gondolnak egy adott magyar kulturális műről a románok, hanem hogy mi mit gondolunk magunkról. A belső ellenség épp azért veszélyes, mert közvetlenül a nemzeti immunrendszert támadja, a történelmi önképünket, folytonosságtudatunkat.
Meg akarja mondani, ki kaphat szobrot és ki nem, kiről lehet elnevezni közteret és kiről nem, kit tiszteljünk és kit vessünk meg, kinek a műveit oktassuk és kiét nem. Ezt a harcot meg kell megvívni, erre a harcra is oda kell figyelni, ha arra törekszünk, hogy újabb ezer év múlva még mindig magyar öntudatú nép éljen itt, a Kárpátok ölelésében.
