Rémálmokból jut bőségesen. Ha az ember ügyesen beosztja őket, akár heti egy is kijön a mozgalmasabb fajtából. Aztán nem győzöm fejtegetni a látszólagos katyvaszt. Még szerencse, hogy néha akad egy kis segítség a barátoktól.
Ez az álmom például úgy kezdődött, hogy Sigmund Freud és Krúdy Gyula faggattak egy elcsigázott bél-agy kutatót, aki előzőleg megpróbálta rávenni őket, hogy soha többé ne igyanak bort, és véletlenül se fogyasszanak csülökpörköltet, majd Krúdy odalépett a díványon fekvő kuruzslóhoz, felpofozta, és az illető szűnni nem akaró hálálkodás közepette gyógyultan távozott egy recepttel a kezében, amelyben Freud hideg fürdőt és némi kokaint javasolt arra az esetre, ha visszatérnének a tünetei. Aztán a doktor hozzám fordult, és azt mondta, hogy nyugodtan álmodjak csak tovább, mert az álom többek között arra való, hogy megszabaduljunk a felesleges idegi kapcsolatoktól, és teret adjunk a kreativitásnak, még akkor is, ha nincs benne semmi édesség, pillangókép meg ilyenek.
Megfogadtam a tanácsát, és kiléptem a rendelő ajtaján, miközben Krúdy egy szódásüveggel bajmolódott a sezlony mellett, és Joe Cocker lejárt hanglemeze sercegve forgott a gramofon tányérján. Egy vadnyugati díszletben találtam magam, felismertem a szélben nyikorgó, Saloon feliratú tábláról. Lóra pattantam. Elhagytam az imitált várost, és egy kanyon után feltűnt a tábor, amit csalódott telepesként kerestem, azzal a feltett szándékkal, hogy csatlakozzam az ott élőkhöz. A legnagyobb sátor egy tisztás közepén állt. Rengeteg ürgebőrből varrták össze, eszmei értéke felbecsülhetetlennek tűnt. Körülötte szolgák hada lebzselt, de annyira titkosak voltak, hogy alig látszottak. Félrehajtottam a tipi ajtaját.
Odabent a tűzhöz közel Tony Soprano üldögélt, és egy nyaklánccal piszmogott. Az utolsó simításokat végezte a lehallgatóberendezésen, aztán bekattintotta a medált. – Ezt el kell vinned az Agyhalottak Városába – mondta, és rám függesztette komor tekintetét. – Keresd Evit, az Alapító Asszonyt, és akaszd a nyakába, ő tudni fogja, mit kell tennie. Melléd adom Gergelyt és néhány ápolót, arra az esetre, ha szorulna a hurok. És ezzel utamra bocsátott. Ennek során legelőbb piramisok mellett haladtam el, és láttam, amint egy egyiptomi férfi éppen selyemzsinórt gyömöszöl egy borítékba, és megcímezi egy előző messiás részére, miközben egy másik megváltó is feltűnt egy pillanatra, amint végtelenül szomorú és csalódott ábrázattal tűket döfködött egy Temuról rendelt, Orbán Viktort ábrázoló babába, de az istennek sem akart neki sikerülni, a tűk vagy visszapattantak, vagy elgörbültek.
A messiás 2.0 annyira magányosnak tűnt, hogy szinte megsajnáltam, de az idő szorított, ezért vágtára fogtam a lovamat, és beborítottam a felejtés porával. Hamarosan feltűnt az Agyhalottak Városa, ahol a szekta élt. A város határában irgalmatlan bűz terjengett, és fürtökben lógtak a legyek. A suttogó propaganda szerint a Legyek Ura is nehezen viselte az embertelen körülményeket, és miután a Néma Szájhigiénés Szakemberek Szövetsége képtelen volt megbirkózni a helyzettel, komolyan fontolgatta a rettegett Nyugdíjaskommandó bevetését. Azok is rettenetesen büdösek voltak ugyan, viszont annyira idióták is egyben, hogy akkor sem jutott volna eszükbe a Legyek Urának (törzsi nevén: A Férfi, Aki Olyan Karakterré Változott, Hogy Minden Nőt Megkapott) esetleges leváltása és egy kecskére cserélése, ha a szektavezérről kiderül, hogy ő tulajdonképpen Orbán Viktor.
Mindegy volt nekik, csak Orbán Viktor takarodjon. Nem tehettek róla, ez volt beléjük kódolva, valószínűleg maga Tony Soprano programozta át őket a titkos műhelyében. Én viszont megtaláltam a Tóni által elrejtett álruhámat egy bokor mélyén, gyorsan átöltöztem, a lovat elektromos autóra cseréltem, és elvegyültem a közvélemény után kutatók által feltüzelt mámoros tömegben. Miközben a dugóban araszoltam, sajnos elgázoltam egy út közepén mélyen alvó ügynököt, de aztán felébresztettem, és viszonylag hamar megtaláltam Evit. Az Alapító Asszony a Férfias Jegyekkel Bíró Nők Háremében üldögélt, legalább nyolc Henrik társaságában. – A hetedik te magad légy – morogta váratlanul az egyikük egy indokolt légycsapóval a kezében, miközben gyorsan kicseréltem Evi nyakában a láncokat, zsebre tettem azt, amelyben Tony Soprano gyerekkori fényképét rejtegette, és aktiváltam a lehallgatóberendezést.
Ebben a pillanatban megfújták a Lehelet Kürtjét, minden eddigit felülmúló bűz támadt, és felharsant a kiáltás: – Dunába vele! Tudtam, hogy vége, lebuktam. A fürdőzéstől ismét a macskák mentettek meg, ébresztőt fújva, a reggelijüket követelve.
