E sorok írója 2006-ban uniós (magyar) állampolgárként, de állandó brüsszeli lakosként adta le voksát a belga helyhatósági választáson. Érintőképernyőn szavaztunk, rábökve a jelöltünkre, majd el kellett hinnünk, hogy a közzétett eredmény valóban tükrözi az akaratunkat. Egész Belgium elhitte a végszót, de ehhez hozzá kell tenni, hogy az ország politikai rendszere a megegyezésre épül. Alexander De Croo mostani kormányát is hét párt alkotja. Ugyancsak e sorok írója számlálóbiztosként tevékenykedett a 2004-es magyarországi európai választásokon egy budapesti választókörben. A minden érintett fél számára megnyugtató eredményt az biztosította, hogy hajnalban kezdtünk, a szavazóurna egész nap a szemünk előtt volt, késő este pedig úgy álltunk fel az asztaltól, hogy minden szavazatot egyazon nap összesítettünk, a végeredményt pedig az összes jelen lévő párt képviselője az aláírásával hitelesítette. 

Magyarországon akkor is két párt kormányzott, ahogyan most is. Amerikában – legalábbis az elnökválasztáson – csak egyvalakinek terem babér, ezüstérmet nem osztanak. A demokrata párti Kamala Harris és a republikánus Donald Trump versengése ezért is rendkívül kiélezett. Más kérdés, hogy – amint azt 2017 és 2021 között Trump is megtapasztalhatta – az amerikai elnök sem mindenható. Nem kormányozhat úgy, mint dél-amerikai kollégái. Trump is gyakran falakba ütközött, a kongresszus és az igazságszolgáltatás falaiba. (Nem beszélve arról, hogy a saját apparátusa is szabotálta a munkáját; erről Bob Woodward ír a magyarul Félelem címmel megjelent könyvében.)

Bár kevesebb szót ejtünk róla, de – mint minden páros évben – újraválasztják most Amerikában a teljes képviselőházat, valamint a szenátus egyharmadát, azaz a washingtoni kongresszus több mint felét. Sem az elnöknek, sem a közéletnek nem mindegy, milyen törvényhozási erőtérben kormányozhat majd Harris vagy Trump. A bírósági kinevezések pedig folyamatosan alakulnak, tovább alakítva az egyébként is átpolitizált amerikai igaz­ságszolgáltatás politikai összetételén. Egy friss felmérés szerint az amerikaiak háromnegyede félti a demokráciát, felük pedig úgy véli, az nem képviseli a nép érdekeit. Az amerikaiak kevesebb mint egyötöde elégedett a kongresszus munkájával. Kevesebb mint felük elégedett a legfelsőbb bírósággal. Egyharmaduk elégedett az ottani sajtóval, azaz beleértve a The New York Timest, a The Washington Postot, a lassan már minősíthetetlen elektronikus médiát.

Négy évtizede még fordított volt az arány. Az 1990-es évek végén állt be legutóbb egyensúlyi állapot. A magát a demokrácia mintaállamának képzelő és a világban emiatt az eszét játszó Egyesült Államok mostanra már csak egyvalamivel büszkélkedhet: az alkotmányával, de azzal is csak az egyetemi oktatás bevezető kurzusain. Annak alkalmazása súlyos csorbát szenved. A mostani elnökválasztási kampány múlt heti kulcsszava a „szemét” volt – emberekre vagy lakhelyükre alkalmazva. Sokat elárul e nép általános színvonaláról.

A külpolitikában mindenesetre jelentősek az elnök jogkörei. Lássuk be, számunkra itt, Európa közepén, ezek a legérdekesebbek és legfontosabbak, nem pedig az, hogy mondjuk Kansas államban végre lehet-e hajtani abortuszt, vagy át kell-e hozzá buszozni Missouriba. (Találós kérdés vetélkedőkre: melyik államban található Kansas City? A válasz: Missouriban.) 

Főnökéhez, az időközben demenssé lett és visszaléptetett Bidenhez képest is az; Harris nemhogy Vlagyimir Putyinnal, de még Trumppal sem találkozott egyáltalán az elnökjelölti vitájuk előtt. De a világpolitikát azért a kezébe venné úgy, hogy a Biden–Harris páros regnálása alatt két olyan válsággócban – az orosz érdekszférában és a Közel-Keleten – tört ki háború, és egyelőre nem látszik, hogy két, illetve egy év elteltével hogyan tudnánk megszabadulni bármelyiktől is.

Mi, Magyarországon olyan Egyesült Államokban vagyunk érdekeltek, amely ugyanúgy a saját népét, nem pedig annak önjelölt elit érdekcsoportjait helyezi az első helyre, ahogyan hazánk is teszi. Nem állomásoztat a nagyköveti megbízatás örve alatt woke- és LMTBQ-aktivistákat, mint Biden Budapesten David Pressmant. Nem finanszíroz továbbá háttérhatalmi körök közbeiktatásával semmilyen magyarországi politikai erőt. Trump külpolitikájára a The New Yorker liberális hetilap – Harrist ajánlva – az amorális elszigetelődés fogalmát aggatja. Az „a” betű ebből felesleges.