Ezután szólalt meg Földényi, aki eddig – mint egy sejtelmes faun – a hallgatás ködpalástjába burkolódzott, és megvárta, hogy személyesen felkérjék a véleménynyilvánításra. Földényinek már hosszú gyakorlata van Magyarországról mint az alattvalók országáról beszélni külföldi fórumokon, a magyar miniszterelnököt rasszistának, idegengyűlölőnek, antiszemitának nevezni – hiszen a díjazott irodalmi munkássága mellett nyilván ezért is hívták meg Amszterdamba. A neki szánt felszólalásban tehát egy par excellence szellemi lény kifinomult hangján elismételte, amit már annyiszor elmondott a világnak: Magyarország egy populista, autoriter, lesüllyedőfélben lévő társadalom, és persze antiszemita is. Az utóbbi állítást röviden a Szakály Sándor történész körül kitört botránnyal támasztotta alá, aki 2014-ben idegenrendészeti eljárásnak nevezte az akkori magyar hatóságok kamenyec-podolszkiji tragédiában játszott szerepét, és ehhez még felhozta a 2017-es Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén! című plakátkampányt. Ennyi. Semmi más intermezzót nem tartott érdemesnek figyelembe venni az ezeréves magyar történelemből.

Földényi ítélkezését csak Rod Dreher vonta kétségbe, aki csodálkozva kérdezett rá, nem furcsa-e antiszemitizmussal vádolni Magyarországot éppen egy olyan városban, ahol nemrégen izraeli focidrukkereket akartak meglincselni a nyílt utcán, éppen etnikai hovatartozásuk és politikai nézeteik miatt? Dreher még ki sem mondta ezt a mondatot, mikor a hallgatóságból felháborodott „búúú”-zás hangzott fel, jelezve, hogy az amszterdamiakat nem illik az antiszemitizmussal összefüggésbe hozni.

Mikor elhalkultak a közfelháborodás hangjai, Földényi újra szót kapva tömören feloldotta a látszólagos ellentmondást, és kifejtette, igaz, hogy Magyarországon a zsidókat nem támadják meg az utcán, ennek ellenére a magyarok lelkükben antiszemiták. Földényi még csak nem is a „fideszesek” tömbjét vádolta meg, hanem a magyarságot mint egészet. 

Éppen a józan ésszel felfoghatatlan elhangzottakat próbáltam feldolgozni, amikor a mellettem ülő amerikai nő, akivel előtte már beszédbe elegyedtem, suttogva nekem szegezte a kérdést: „Ez tényleg igaz?” Ránéztem és csak annyit feleltem: „Nem, ez az ember csak egy gyáva, öntelt pojáca.” A szomszédom a válasz után kicsit zavartan meredt a színpad felé, de nem tűnt igazán felháborodottnak azon, amit mondtam. Ekkorra viszont már a napi méregadag sikeresen szét lett permetezve a külföldi közönség előtt, nem lehetett visszaszívni. Földényi maradéktalanul teljesítette, amit elvártak tőle, majd az első ülés végeztével felállt, és egy tekintélyes ember szerény testtartásával elhagyta a pódiumot.

„Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak”, járt a fejemben József Attila mondata, miközben a szünetben ide-oda sétáltam a kávézó közönség sokaságában, mikor észrevettem Rod Drehert, aki fiatal emberektől körülvéve élénken beszélgetett. Odaléptem, hogy halljam, miről beszélnek. Ők is azt akarták megérteni, mi igaz abból, ami Magyarországról elhangzott, és a válaszért nem Földényihez, hanem Rodhoz fordultak. Az ő szemükben Rod volt a magyar, a másik csak egy hontalan árnyék. És valahol, ha nem is teljesen, de igazuk volt.

A szerző az MCC Brussels tudományos főmunkatársa és az akadémiai kapcsolatok felelőse