Ótátrafüreden, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) hagyományos téli táborában volt szerencsém az idén előadóként részt venni. Felvidéki háttérrel a Tátrához többek közt azoknak a kényszerű szlovák pionírtáboroknak az emléke is köt, melyekben sokszor egyedüli magyarként megtanultam, milyen abszolút kisebbségben lenni és ezt, ha már dicsőséggel nem, de legalább ép bőrrel megúszni. Harminc évvel a rendszerváltás után is felszabadító volt ebben a félelem nélkül, magyarul beszélő fiatal seregben elvegyülni és tudomásul venni, hogy ez számukra, hála Istennek, ma már a legtermészetesebb valóság.
Kíváncsian figyeltem a lelkes társaságot, mely Magyarországról, Erdélyből és Kárpátaljáról gyűlt össze. Több száz fiatal, különböző magyar tájszólások, vidámság, viccelődés, de semmi durva vagy közönséges elszólás. Egyfajta belülről jövő fegyelem és derűs közösségi hangulat fogadott. A napi kirándulások és sport utáni maratoni előadásokon az MCC-s fiatalok nagy magabiztossággal és retorikai érzékkel tettek fel kérdéseket és érveltek kritikai szellemben magyarul és angolul neves előadók és több száz főnyi közönség előtt.
Érezni lehetett, hogy a felszólaló diákokat egy közös, markáns arcélű filozófiai iskola és retorikai gyakorlat készítette fel.
Mindezzel tökéletesen ellentmondtak annak az előítéletnek, mely Nyugaton a „kelet-európaiakról” alakult ki. Azokról, akik nem tanultak szókratészi érvelést és kritikai szemléletet és politikailag naivak. Az örök perem-európaiakról, akik egy megkövesedett, versenyképtelen oktatási rendszer és tekintélyelvű társadalmi rendszer termékei lennének.
De annak a képnek is ellentmondtak az MCC nemzeti szemléletű diákjai, melyet a Magyarország utcáin tüntető kormánykritikus fiatalságról ismerünk. Azokról a fiatalokról, akik álláspontjukat politikai színezetű közügyekben, felkészült vita helyett inkább erőfitogtató csatározásban juttatják kifejezésre. A Noár-logós tüntetőkről, akik gyakran megdöbbentő alpári retorikával és gyűlölettel követelik igazukat és a jelenlegi rendszer lebontását anélkül, hogy lenne önálló jövőképük. Ezek azok az üres szlogeneket skandáló, lincshangulatot gerjesztő fiatalok, akik az 1960-as évek diáklázadóival ellentétben nem a felnőtt társadalom hibái ellen, hanem a baloldali politika hátszelében, civilként tiltakoznak a kormány ellen.
Megtehetik mindezt kockázat nélkül, hiszen Magyarországon a tüntetés- és szólásszabadság olyan mértékben biztosított, mint szinte sehol másutt Európában. Nem verik őket véresre rohamrendőrök, nem kell összeütközniük késekkel felszerelt ellentüntetőkkel, nem lesznek a társadalom ellenségének és hazai terroristának kikiáltva.
Az egyéni kockázat és áldozathozatal követelménye nélkül, egy előre megírt forgatókönyvbe beleilleszkedve sajnos elpazarolják azt az értékes étoszt, mely csak fiatal korunkban adatik meg: megpróbálni jobbnak lenni annál, amit rossznak tartunk.
