Ótátrafüreden, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) hagyományos téli táborában volt szerencsém az idén előadóként részt venni. Felvidéki háttérrel a Tátrához többek közt azoknak a kényszerű szlovák pionírtáboroknak az emléke is köt, melyekben sokszor egyedüli magyarként megtanultam, milyen abszolút kisebbségben lenni és ezt, ha már dicsőséggel nem, de legalább ép bőrrel megúszni. Harminc évvel a rendszerváltás után is felszabadító volt ebben a félelem nélkül, magyarul beszélő fiatal seregben elvegyülni és tudomásul venni, hogy ez számukra, hála Istennek, ma már a legtermészetesebb valóság.
Kíváncsian figyeltem a lelkes társaságot, mely Magyarországról, Erdélyből és Kárpátaljáról gyűlt össze. Több száz fiatal, különböző magyar tájszólások, vidámság, viccelődés, de semmi durva vagy közönséges elszólás. Egyfajta belülről jövő fegyelem és derűs közösségi hangulat fogadott. A napi kirándulások és sport utáni maratoni előadásokon az MCC-s fiatalok nagy magabiztossággal és retorikai érzékkel tettek fel kérdéseket és érveltek kritikai szellemben magyarul és angolul neves előadók és több száz főnyi közönség előtt.
Érezni lehetett, hogy a felszólaló diákokat egy közös, markáns arcélű filozófiai iskola és retorikai gyakorlat készítette fel.
Mindezzel tökéletesen ellentmondtak annak az előítéletnek, mely Nyugaton a „kelet-európaiakról” alakult ki. Azokról, akik nem tanultak szókratészi érvelést és kritikai szemléletet és politikailag naivak. Az örök perem-európaiakról, akik egy megkövesedett, versenyképtelen oktatási rendszer és tekintélyelvű társadalmi rendszer termékei lennének.
De annak a képnek is ellentmondtak az MCC nemzeti szemléletű diákjai, melyet a Magyarország utcáin tüntető kormánykritikus fiatalságról ismerünk. Azokról a fiatalokról, akik álláspontjukat politikai színezetű közügyekben, felkészült vita helyett inkább erőfitogtató csatározásban juttatják kifejezésre. A Noár-logós tüntetőkről, akik gyakran megdöbbentő alpári retorikával és gyűlölettel követelik igazukat és a jelenlegi rendszer lebontását anélkül, hogy lenne önálló jövőképük. Ezek azok az üres szlogeneket skandáló, lincshangulatot gerjesztő fiatalok, akik az 1960-as évek diáklázadóival ellentétben nem a felnőtt társadalom hibái ellen, hanem a baloldali politika hátszelében, civilként tiltakoznak a kormány ellen.
Megtehetik mindezt kockázat nélkül, hiszen Magyarországon a tüntetés- és szólásszabadság olyan mértékben biztosított, mint szinte sehol másutt Európában. Nem verik őket véresre rohamrendőrök, nem kell összeütközniük késekkel felszerelt ellentüntetőkkel, nem lesznek a társadalom ellenségének és hazai terroristának kikiáltva.
Az egyéni kockázat és áldozathozatal követelménye nélkül, egy előre megírt forgatókönyvbe beleilleszkedve sajnos elpazarolják azt az értékes étoszt, mely csak fiatal korunkban adatik meg: megpróbálni jobbnak lenni annál, amit rossznak tartunk.
Bár az utcákon randalírozó csoportok kirekesztő vitakultúrája kísértetiesen tükrözi a nyugat-európai társadalmi vita modelljét, paradox módon őket is a hagyományos magyar oktatási rendszer formálta. Csak éppen különböző kulturális és érdekendszerek karolták fel őket a nemzeti oktatási hálózaton kívül. A Nyílt Társadalom Alapítványok óceánon túlról importált és pénzzel megtömött hálózatai vonzóbb körülményeket kínálnak a csatlakozáshoz, hiszen ravaszul igazítják ezeket a közösségi média és az influenszerek által népszerűsített kulturális mintákhoz. Progresszívnek, woke-nak, anti-establishmentnek lenni egy globális közösséghez való csatlakozást biztosít, és ebben a versenyben az igazság monopóliumáért a nyertesek oldalára állít. És az is igaz, hogy megszabadulni a hagyományos normáktól, nemzeti lojalitásoktól, átléphetetlennek hitt erkölcsi határvonalaktól alapjában véve könnyű dolog. Akkor fog csak nehézségeket megélni ez a generáció, amikor az általuk keltett űrt majd megpróbálják kitölteni idegen, örökbefogadott világképükkel.
A kérdés, hogyan lehetne az ilyen fiatalokat is elérni? Hiszen ők ugyanolyan értékesek a nemzet számára, mint azok, akik a számukra fontos ügyeket a tudás és logikai érvelés módszerével, nem pedig erőszakkal tanulják meg előmozdítani.
Hogyan kerüljük el azt a hibát, amelyet Európa szerte látunk, ahol az oktatási intézmények cserbenhagyták a fiatalokat, átengedve a teret divatos ideológiáknak és politikai manipulációknak?
Hogyan kerüljük el a tekintélyellenes, individuális identitásokat mindenek fölé emelő, a fiatalságot törékeny betegként kezelő, önazonosságukban bizonytalan tömegeket nevelő nyugati oktatási rendszer hálózatosodását hazánkban és régiónkban?
A kérdések gyors és határozott politikai választ követelnek, mert a puccsra és pusztításra janicsárként felhasznált fiatalok valódi veszélyt jelentenek a társadalmi békére. Hosszú távon viszont csak a hagyományos tudásalapú oktatás és vitakultúra erősítése útján lehet megadni a válaszokat. Az identitáspolitikára, látszólagos sokszínűségre és a diákok átpolitizálására épülő oktatási modell megbukott Nyugaton. Ezt a bukást nem a PISA-tesztek eredményeiből kell kiolvasni, hiszen a teszt kritériumai nem mindig illenek bele abba a kulturális felfogásba, amely szerint egyes társadalmak értelmezik a tudást.
A bukást épp a radikális mozgalmakba menekülő nyugati fiatalság tömegei mutatják, amelyek a hazához, nemzethez, családhoz, történelemhez, tudáshoz mint elavult és nélkülözhető fogalmakhoz viszonyulnak.
A békejobbot az erőszakosan tüntető dühös fiatalok felé talán legsummásabban az MCC tehetséggondozó mottója fejezi ki: Bonus intra, melior exi – Gyere jóként, távozz kiválóként! Ha ezt a tételt következetesen alkalmazzuk és népszerűsítjük, akkor egy újabb európai jelentőségű hungarikum születhet: a magyar fiatalság. Csak így simán, világnézeti megkülönböztetés nélkül.
A szerző az MCC Brussels szenior kutatója
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Kiss Dániel)
