Azért is lenne jó tiszteletben tartani az érzéseit, mert a válogatott korábbi csapatkapitánya nem korunk hőse influenszer. Mi több, kerüli a szereplést, éppen ezért súlya van, amikor megszólal, amikor a véleménye a széles nyilvánosság előtt is ismertté válik. Mint 2013-ban, amikor szintén a hollandok elleni, akkor 8-1-es vereség után kiállt az újságírók elé a telki edzőtáborban, és elmondta, szerinte mi a baj a magyar futballal, vagy amikor 2015-ben a norvégok elleni győztes Európa-bajnoki selejtező után megvendégelte a szurkolókat, vagy amikor az újabb pótselejtező, az Izland elleni 2020-as diadal előtt olyan motivációs beszédet mondott a társaknak az öltözőben, hogy azt felidézve még most is gombóc nő az ember torkában. S hadd elevenítsek fel egy kevésbé ismert történetet! Szalai Ádámnak, helyesebben a szüleinek Ráckevén van nyaralójuk. A feltűnést kerülve, de nem is mesterkélt távolságtartással ő maga is gyakran megfordul a városban. Sőt, a pályafutása végén felkereste a helyi futballklubot, megköszönte a lehetőséget, hogy gyerekként ő is kijárhatott a pályára gyakorolni, és persze a kocsmában megint csak megvendégelte a törzsközönséget.
Nem akarok Szalai Ádám apoteózisának hibájába esni, csupán azt akarom alátámasztani, az elmúlt másfél évtizedben akadt nála jobb játékos a magyar labdarúgásban, de fontosabb, nagyobb hatású aligha. Leginkább hozzá köthető az a szellemiség, ami a közelmúltban áthatotta és a jelenben is élteti a magyar válogatottat, s ami Marco Rossi munkájának is az eszmei forrása.
Mindez persze nem hullott az ölébe, hosszú út vezetett idáig; eleinte éveken át inkább ellentmondásos, sőt megosztó személyiség volt, semmint integráló, s nem csupán a 2013-as kioktatás miatt, hanem azért is, mert a szurkolók egy része inkább savazta, mint dicsőítette, s bárhol szívesebben látta volna, mint a magyar válogatott kezdő tizenegyében. Aztán a 2016-os Európa-bajnokságon az osztrákoknak rúgott csúnyácska góllal átszakadt a gát, a régóta vágyott és végre kiérdemelt szeretet hatalmas lökést adott a folytatáshoz, amelynek – micsoda kontraszt! – csúcspontja a németek elleni szépségdíjas találat.
Szalai Ádám pályafutása, személyiségfejlődése mindennél pontosabban kifejezi a magyar válogatott lényegét. A nemzeti csapat csakis egymásra hangolt emberek érzelmes közösségeként működőképes. Amit persze a földkerekség bármely válogatottjára ráhúzhatnánk definícióként, de friss példaként a holland válogatottat sokkal inkább a szakmai felkészültség, a profizmus repíti előre. A szombat esti mérkőzés alapján nehéz lenne pusztán a labdarúgás törvényszerűségeivel megmagyarázni, egy hónappal ezelőtt a nyilvánvaló tudáskülönbséget eltüntetve miként voltak képesek a mieink döntetlenre a hollandok ellen.
Nehéz folyamatosan érzelmileg ezer fokon égni, de nincs más választás. Amikor a magyar válogatott enged ebből, egyből jönnek a pofonok. Lásd a közelmúltból az Európa-bajnokságon a Svájc, majd augusztusban a Nemzetek Ligájában a Németország elleni vereséget. Szalai Ádámot éppen azért kellett talán még idő előtt bevonni a munkába, hogy a tekintélyével, személyes jelenlétével segítsen összekovácsolni a megrepedezett egységet.
Gulácsi Péter döntése, miszerint az ősszel felmentést kért a Nemzetek Ligája alól, emberileg érthető. Ugyanakkor Dibusz Dénesnek, aki három Európa-bajnokságot is a kispadról nézett végig, ugyan ki és hogyan magyarázná el, hogy újra érje be a tartaléksorral, ha történetesen tavasszal, a világbajnoki selejtezőkön megint kikerülne a kapuból? Kerkez Milossal ki érteti meg, hogy tévúton jár? Marco Rossi talán nem volt kellően taktikus, amikor pénteken kérdésre válaszolva kifakadt, mondván, Kerkez Milos még csak arra sem méltatta, hogy felhívja, a klubja, a Bournemouth orvosi stábján keresztül üzente meg, nem jön haza a válogatottba. Ha Rossi talán hibázott, akkor mit mondjunk a huszonegy éves balhátvédről, aki borzalmas időzítésként a hollandok elleni meccs napján posztolt a szövetségi kapitánynak válaszul? A csendre intő emodzsi minden volt, csak nem jópofa poén: arról árulkodott, Kerkeznek csakis a saját karrierje fontos, feledve, hogy a bournemouthi kiugráshoz a válogatottság is jelentős mértékben hozzásegítette. Kerkez immár a liverpooli szerződés igézetében túlfeszítette a húrt, azt kockáztatva, hogy amíg Rossi a kapitány, talán soha többé nem lesz válogatott. Remélem, vasárnap nem feledkezett meg arról, hogy jobbulást kívánjon Szalai Ádámnak. A sort folytathatnánk a gödörbe került válogatott játékosokkal, Szalai Attilával, Ádám Martinnal, Nagy Ádámmal – ki és hogyan fog újra lelket verni beléjük?
Nem ismerjük kettejük között a pontos munkamegosztást, de ami a motivációt, a háttérmunkát, a lelkizést illeti, Szalai Ádám már csak a nyelvi előny, illetve akadály miatt nyilván a terhek jelentős részét magára vállalta Marco Rossitól. Nem kívánok ingoványos talajra tévedni, fogalmam sincs, mi válthatta ki a rosszullétét, de a stressz e téren is kiiktathatatlan faktor.
A magyar válogatottnak jelenleg nagyobb szüksége van Szalai Ádámra, mint Szalai Ádámnak a magyar válogatottra. Nehezen feloldható ellentmondás.
Nem az első a korábbi csapatkapitány pályafutása során. Játékosként végül valamennyivel sikerrel megbirkózott. Higgyünk benne, ezúttal is így lesz. Kész szerencse, hogy nem sürget az idő, van idő pihenni, elmélkedni.
„Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb.” Gyakran szokták idézni Bill Shanklyt, remélem, ezt ő maga sem gondolta komolyan. A magyar labdarúgásban jelenleg semmi sem fontosabb Szalai Ádám egészségénél. Kész szerencse, hogy a válogatottnak egy olyan mérkőzése van hátra az évből, amelyen tényleg csak nyerhetünk. A németek elleni győzelem ráadásul nem csupán a korábbi csapatkapitány állapotát, hanem az általános közérzetet is javíthatná.