Abu Mohammad al-Julani vitán felül a legnépszerűbb iszlamista Európában. Ő a Tahrir al-Sam nevű ernyőszervezet vezetője, amely valamilyen varázslatos módon csuklóból lezárta a szíriai polgárháborút, legyőzte a szíriai hadsereget, elűzte a diktátort az országból és ehhez még csak nem is kellett módosítania iszlamista álláspontját. Bár elvben az Európai Unió és Amerika nem kedveli az olyanokat, akik mindenféle tömegmészárlásokat terveznek és kiviteleznek vallási okokból, al-Julanit tárt karokkal fogadják. Mostanában talán nem fog Párizsba utazni egyeztetni az együttműködésről, de láttunk már sok furcsaságot a nemzetközi diplomáciában, ezt se zárjuk ki véglegesen.
Hogy tiszta legyen, a Tahrir al-Sam a Dzsais al-Ahrar, a Dzsabhat Fateh al-Sam, az Anszar al-Din Front, a Dzsais al-Szunna, a Liva al-Hakk és a Nur al-Din al-Zenki Mozgalom egyesítéséből jött létre 2017-ben. Vagyis
egyike azon iszlamista fegyveres csoportoknak, amelyek gombamód szaporodtak a szíriai polgárháború során, és mindegyik azon elven alapszik, hogy ők az igazi harcoló erő, akikhez érdemes becsatornázni a pénzt és a fegyvereket. A támogatók nem tudhatják, ki lesz a végső győztes, így mindenkinek adnak valamennyit, s ha valaki sikeresebb a többieknél, az többet kap.
Belső viszályok, árulások, torzsalkodások tarkítják a fegyveresek életét, a nyugati tanácsadók is befolyásolják az erőviszonyokat, majd a sok kicsi egyesül és lesz belőle egy nagy csoport, amely csoda módon valóban győzni tud. Mikor ez megtörténik, hirtelen az egész világ Szíriára figyel és elkezdi pocskondiázni Bassár el-Aszad elnököt, mert ő Moszkvába utazott. Vagyis a szíriai diktátor legfőbb bűne az, hogy Oroszországba menekült, amely a legfőbb sátán napjainkban. A nyugati sajtó rácsodálkozik Szíriára, hiszen rettentő rég volt, amikor minden nap Aleppóról és Damaszkuszról írtak, elfelejtették az emberek, hol vannak ezek a városok, Bassár el-Aszad neve is kikopott a fejekből.
Most brutális börtönökről írnak, miszerint közismert volt a diktatúra a kegyetlenségéről. Nem mondható persze a szíriai kormányzat se demokratikusnak, se különösen engedékenynek, de egy háború nem kedvez ezeknek az úri hívságoknak. Márpedig Szíriában csak akkor nem volt háború, ha szigorú diktatúra volt.
A börtönök kapui megnyíltak, amint elmenekült az elnök, és szélnek eresztettek mindenkit, aki odabenn sínylődött. Ez alapján azt feltételezhetjük, hogy a rendszer kizárólag azokat tartóztatta le, akik politikailag ellenszegültek, s egyetlen bűnös se került rács mögé. Bár a háború nem kíméli az igazságszolgáltatást sem, azért Szíriában is van rendőrség, nyomozás, ügyvéd, bíró, ügyész, valamint törvények, amelyeket betartatnak. Az egyik nagyon szívhez szóló, minket magyarokat is érintő sztori szerint megtalálták az egyik börtönben azt az amerikait, aki utoljára Budapesten tűnt fel, s itt is keresték a hatóságok, eredmény nélkül. Az amerikai beszélt is a tévében, amint kiszabadították a cellájából. Az amerikai hatóságokkal nem kívánta felvenni a kapcsolatot, a családjával pedig időnként tudott érintkezni a börtönből. Azaz legalábbis gyanús az amerikai története.
Az valahogy senkinek se szúr szemet, hogy egy átlagos amerikai fiatalember nem szokott Budapestről Libanonba utazni, hogy utána gyalogszerrel, illegálisan átkeljen Szíriába. Viszonylag sok ilyen kalandvágyó amerikai jár-kel a háborús Közel-Keleten, akik ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy bebarangolják az iraki–iráni határvidéket, miközben a fele el van aknásítva és folyamatosak a belövések. De ők nem átlagos michigani parasztgyerekek. Ők katonák, különleges kiképzéssel, egyértelmű céllal.
Nem csoda, hogy Szíria börtönbe zárta a speciális turistát. Az se, hogy most kiszabadult.
A szeretett iszlamisták titka az, hogy megfelelő zsoldban kell állni. Az oroszokkal szövetkező iszlamista egy gyilkos állat, az amerikaiakkal barátkozó viszont kicsit bumfordi, de jóravaló srác, aki nem tehet róla, hogy a kultúrája engedi az erőszakot, és a háború miatt természetesen ő is egy sérült lélek.
Az egykoron annyira rettegett Iszlám Államról soha nem derült ki, hogy miféle csapat, de roppant jó volt a sajtója, gyönyörű reklámfilmeket csináltak valakik, szinte hollywoodi minőségben. Aztán eltűntek, felszívódtak, az emberek pedig elfelejtették a fejlevágós klipeket. Most ott vannak, Tahrir al-Samként is nevezhetők, csak most ők a jövő ígérete, Abu Mohammad el-Julani pedig hátat fordít iszlamista múltjának. Ebben a történetben senki se valódi, mindenki eljátssza a neki kiosztott szerepet. Valahol azt is tudják, mi lesz a csattanó a végén.
