A problémát az jelenti, hogy az Európai Unió számára nem jelent megoldást a stagnálás. Húsz évvel ezelőtt még létezett egy szomszédságpolitikai folyamat az unióban, amely azt célozta, hogy a környező országok számára vonzóvá tették az uniót, s azok igyekeztek saját jogrendszerüket harmonizálni az EU-éhoz, abban a reményben, hogy ezzel könnyebben tudnak együttműködni a világ legboldogabb és leggazdagabb tömbjével. Ma a tagjelöltség semmi különöset nem jelent, hiszen egyértelmű, hogy kicsinyes politikai érdekek alapján lesz valaki tag, s nem az érdemei miatt. Törökország soha nem lesz EU-tag, bármit is tegyen. Montenegró talán reménykedhet, a jelenlegi EU esetleg képes arra, hogy a hatszázezres lakosságú, Duna–Tisza-köze méretű országot integrálja tagjai közé, de azért mérget ne vegyünk rá. 

A jelenlegi helyzetben a Balkánon mindenki ott van, aki számít, és az EU folyamatos tétovaságával annyit ért el, hogy az uniós tagság inkább riasztó, mintsem vonzó. Mert egyik ország se szeretne egy olyan listát kapni, amelyen kötelezően végrehajtandó, a helyi lakosság és parlament által sem támogatott intézkedéseket sorolják fel. Főleg akkor, ha van alternatíva, a katari és szaúdi pénz a muszlimoknak, a török támogatások, az orosz segítség vagy a szimbolikus észak-macedóniai amerikai nagykövetség, amely annyira túlméretezett, hogy feltehetően nem véletlenül építették oda a tengerentúliak. Az Európai Unió ezzel szemben leginkább azzal tud érvelni, hogy legyen melegfesztivál Szarajevóban.

Értelmetlen rácsodálkozni a világra, hogy az oroszok, a kínaiak, az amerikaiak, az arabok, a törökök, az indiaiak benyomulnak a hatalmi vákuumba.

A szultán egykor úgy értelmezte, hogy amely földet paripáinak patái tapodtak, az jogszerűen az övé, vagyis Magyarország a hódoltság része, kérdés nélkül. De ezt mindig az ott élő nép dönti el, mindenhol.