Aki kicsit is ismeri Közép-Európa történetét, jól tudja, milyen szerepet játszott a vallás népeinek önazonosságában, nemzeti megmaradásában. Különösen igaz ez a sokáig három részre szabdalt, a második világháború idején pedig csaknem hat éven át megszállás alatt élő Lengyelországban. A nácikat – akárcsak hazánkban – szovjet típusú diktatúra követte; ennek a túlnyomó többségükben katolikus lengyelek erős hite miatt komoly egyházellenes éle is volt. Stefan Wyszynski bíboros, a „lengyel Mindszenty”, a kommunista államhatalom által megölt Jerzy Popieluszko plébános vagy Jan Zieja atya, a Szolidaritás egyik jelképes alakja nevét mindannyian ismerhetjük, nagy filmek is készültek róluk. Nem beszélve a földkerekség leghíresebb lengyeléről, a később szentté avatott II. János Pál pápáról, Krakkó egykori érsekéről.

Ezért is különösen megrázók a keresztény vallásgyakorlás visszaszorítására tett lépések Lengyelországban, amióta hivatalba lépett Donald Tusk kormánya. 

Egyházi illetékesek, köztük a varsói és a poznani érsek ezt abszurd, bizarr, sőt a sztálinista időket idéző lépésként utasították vissza. A beadványt egy ismert liberális magánszemély jegyzi, aki immár több mint 13 ezer aláírást gyűjtött a kezdeményezéshez az Avaaz globális baloldali online aktivista csoport lengyel lerakatának segítségével, mégpedig a gyermekek védelmére hivatkozva.

Az Avaaz lengyel nyitóoldala nem spórol a könnyekkel, amikor ezzel indít: „A nyolcéves Marysia (»Marika«) sokáig sírt, mielőtt elment volna a templomba az első gyónására. Éjjel nem tudott aludni. Anyja biztatása dacára tartott tőle, hogy egyedül beszéljen egy férfival, aki megítéli, hogy a pokol várja-e a bűnei miatt.” Hát nem megható? Nem, nem az. Demagóg. Sem az élet, sem a vallás nem csupa móka és kacagás. A zsidó kisfiúk sem vihorászni szoktak, amikor körülmetélik őket. Viszont a fájdalomért cserébe életre szóló szövetségre lépnek a vallásukkal, a hagyományukkal, amely férfikorukra azzá formálja őket, akik.