Nem ritka eset, hogy modern politikai mozgalmak tudományos megalapozottságra formálnak igényt. Ilyen volt a bevándorlás korlátozása és az eugenika az Egyesült Államokban az első világháború után, az antiszemitizmus és a fajideológia a hitleri Németországban, a kommunizmus és a liszenkoizmus Sztálin alatt. Ezek mindegyike – hamisan – olyan tudományos konszenzusra hivatkozott, amely meggyőzte a magasan képzett, a tudomány iránt fogékony állampolgárokat, hogy tegyék félre az ismerethiányból fakadó aggodalmaikat. Ha az összes kutató egyetért, akkor már nincs szükség a tudományos háttér mélyebb megértésére. A klímariogatás beleillik a felvázolt mintázatba, és amint az összes előző esetben, a tudomány valójában ebben is lényegtelen. A legjobb esetben is csak figyelemelterelést szolgál. Ami sokunk figyelmét terelte arra, hogy tudományos megtévesztéseket vesézzünk ki valami olyasmiben, ami valójában politikai mozgalom.

 1970 előtt ez a mozgalom még olyasfélékre összpontosított, mint a bálnák, a veszélyeztetett fajok, a táj, a tiszta levegő és a tiszta víz, valamint a népesedés. Az 1970. áprilisi Föld napjával azonban figyelmük már az energiaszektor felé fordult, ami végül is minden termelés alapja, és ahol dollármilliárdok forognak.

Akadt kezdetben egy kis zavar: a mozgalom eleinte a széntüzelésű erőművekből kibocsátott szulfát aeroszolok által okozott napfény-visszaverődés miatti globális lehűlésre igyekezett összpontosítani. Végül is az 1930-as évektől a 70-es évekig globális lehűlés volt. A lehűlés azonban az 1970-es években melegedésbe fordult. A 70-es években a figyelem a szén-dioxidra és üvegházhatására, és annak a felmelegedéshez való hozzájárulására irányult. 

A szén-dioxid ellenállhatatlan vonzerővel bírt ahhoz, hogy a politikai ellenőrzés az őrültségig fajuljon. A szén-dioxid a szénalapú tüzelőanyag-égetés elkerülhetetlen terméke. Egyúttal légzéstermék is. A klímamodellek fő jellemvonása a pozitív visszacsatolás lett, ami a szén-dioxid-koncentráció megduplázódásának hatását a csekély, legfeljebb egy Celsius-foknyi értékről három, sőt négy fokra növelte. A politikusok lelkesedése határtalanná vált.

A saját jólétük megtartásáért küzdő egyszerű emberek nem találták túlságosan meggyőzőnek a néhány fokos felmelegedést, hiszen akkoriban unalomig menő téma volt, hogy mindenki és minden nap sikeresen tárgyal a felmelegedés előrejelzéséről. Ezzel ellentétben a leginkább képzett elit megtanulta, hogyan kell bármit célszerűsíteni, hogy professzora kedvére tegyen – e jártasság az elitet különösen sebezhetővé teszi a propagandával szemben. 

Az egyszerű emberek ellenállásával szembesülő izgága politikusok kétségbeesésükben nagyot fordítottak a sztorin. Ahelyett, hogy az általuk kialakított hőmérsékleti mutatóban (az éghajlat torz mérőszámában) bekövetkező apró változásokat hangsúlyoznák, a valahol minduntalan előforduló szélsőséges időjárási jelenségeket kezdték el olyan módon tálalni, mintha azok nem csupán az éghajlatváltozásnak lennének a bizonyítékai, hanem a szén-dioxid-koncentráció növekedéséből eredő éghajlatváltozásnak is. 

A politikai szereplők elszántsága gyakran még tovább megy: azt állítják, hogy az éghajlatváltozás létünket fenyegeti (állítólagos „fordulópontokhoz” kapcsolódva), holott a fordulópontoknak sem elméleti, sem megfigyelési alapja nincs, és a hivatalos dokumentumok (például az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület munkacsoportjának jelentései), amelyek maguk is az éghajlati aggodalmak alátámasztása céljából készültek, soha nem jutottak efféle állításnak a közelébe sem.

Természetesen nem csak a hatalom iránti vonzódás motiválja a politikusokat. Az az adottság, hogy valakik több milliárd dollárt ítélhetnek oda az energiaágazat eltérítése érdekében, azt jelenti, hogy ennek a sok milliárd dollárnak vannak kedvezményezettei, és a kedvezményezetteknek e hatalmas összegből csak néhány százalékot kell megosztaniuk politikusokkal – kampánytámogatások formájában sok-sok választási cikluson keresztül –, hogy garantálják a politikai támogatást az irányváltással kapcsolatos szabályozásokhoz. 

Mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy a konszenzusos állítás mindig is propagandajellegű volt, de a konszenzus bizonygatásának is megvannak a maga érdekességei. 1988-ban tárták először az amerikai közvélemény elé a globális felmelegedést. Ezen a Szenátus James Hansent, a New York-i Goddard Űrtudományi Intézet vezetőjét hallgatta meg. Ami önmagában is meglepő, hiszen Hansen elsődlegesen űrkutató volt, akit klímakérdésekben nem lehetett szakértőnek tekinteni. 

A Hansen-féle meghallgatásról a Newsweek úgy számolt be, hogy címlapján a Föld lángokban állt, az alcím ez volt: „Minden tudós egyetért”. Ez abban az időben történt, amikor még csak néhány intézmény foglalkozott az éghajlattal, és még ezek az intézmények is inkább a jelenlegi éghajlatot tanulmányozták, nem pedig a szén-dioxid éghajlati hatását. 

Néhány politikus (elsősorban Al Gore) már a klímariogatást tette meg sajátos megkülönböztető jegyévé – annak ellenére, hogy az USA és Oroszország nagy kutatóintézetei egyaránt elutasították a klímariogatást. Amikor 1992-ben a Clinton–Gore-kormányzat megnyerte a választást, az éghajlattal kapcsolatos finanszírozás gyorsan a tizenötszörösére nőtt. Ez valóban jelentős növekedést eredményezett azok számában, akik azt jelentették ki magukról, hogy az éghajlatkutatáson dolgoznak, és azok számában, akik megértették, hogy a támogatás elnyeréséhez egyet kell érteniük a szén-dioxid állítólagos veszélyével. Valahányszor megjelent egy pályázati kiírás, hogy valamit meg kell találni (a középkori meleg időszak eltüntetését, a klímaváltozás szén-dioxidhoz rendelését stb.), nyomban akadtak úgynevezett tudósok, akik azt állították, hogy megtalálták, amit kértek. Abszurd érveik ellenére jelentős jutalmakban és elismerésekben részesültek. 

Ez csakugyan létrehozott egyfajta egyetértést. Nem volt azonban konszenzus abban, hogy egzisztenciális fenyegetéssel állunk-e szemben. Inkább gondolták azt, hogy a XXI. század végére tervezett GDP-növekedés 200 helyett csak körülbelül 197 százalék lesz, és hogy még ez a jóslat is túlzás – leginkább azért, mert a szén-dioxid tagadhatatlan előnyeit nem veszik számításba.

A XXI. századra Nyugat-Európa e kérdésben – úgy tűnik – szélsőségesebbé vált, mint az Egyesült Államok. Németországban az Angela Merkelhez közelálló John Schellnhuber megalapította a Potsdami Klímahatás Kutatóintézetet. Az elsők között volt, aki felismerte, hogy a hatások, bármennyire képzeletbeliek is, sokkal nagyobb érzelmi hatással járnak. Schellnhuber egyúttal Ferenc pápa klímaguruja is. 

Így állunk tehát. Olyan klímapolitikával szembesültünk, amely a nyugati gazdaságokat lerombolja, a dolgozó középosztályt elszegényíti, a világ legszegényebbjeinek milliárdjait továbbra is szegénységre és éhezésre kárhoztatja, gyermekeinket az állítólagos jövőtlenség miatt kétségbe ejti, miközben a Nyugat ellenségeit gazdagítja. Akik ráadásul még élvezik is öngyilkosságba menetelésünknek a látványát. A menetelést az energiaszektor gyáván elfogadja, mivel lusták ahhoz, hogy megtegyék azt a szerény erőfeszítést, amire szükség lenne az állítások ellenőrzésére. Ahogy Voltaire egyszer megjegyezte: „Aki elhitet veled abszurditásokat, az kegyetlenségekre is rávehet”. Remélhetőleg felébredünk ebből a rémálomból, még mielőtt túl késő lenne. 

A szerző légkörfizikus, a Massachusetts Institute of Technology professor emeritusa

(Richard Lindzen a Professzorok Batthyány Köre meghívására Magyarországon járt. Az írás a Lónyay–Hatvany villában 2025. január 30-án tartott előadás szerkesztett változata.)