Kitört a normalitás forradalma

Ha azt keressük, hogy miként juthatott az európai szellemfejlődés a mai kétségbeejtő állapotába, amikor nyíltan hirdethető meg nem született, de életképes csecsemők állami segédlet melletti legyilkolásának programja, az emberi életek sokaságát tönkretevő tudatmódosító szerek legalizálása, megszámlálhatatlan „társadalmi nem” létezése, a gyermekek szexualizálása, gondolkodásuk abnormális irányba terelése, a nemzeti identitás megsemmisítése, egy hódító, a mienkkel teljességgel inkompatibilis kultúra előtti kapituláció, akkor kikerülhetetlen az úgynevezett felvilágosodás s annak gyümölcse, a francia forradalom kulcsmozzanatként való beazonosítása.

Ezekben gyökerezik a „szabadságra kényszerítés” gondolatának nonszensze, a nép nevében történő népirtás, a tulajdon szentségének lábbal tiprása a közjóra való hivatkozással, a politika deszakralizálása, a társadalommérnökség piedesztálra emelése s még sorolhatnánk.

Nem csoda, hogy könyvtárnyi irodalma van a konzervatívok forradalmak iránt érzett szkepticizmusának, mi több, eme ideológia alapművének tekinthető a francia szétzüllé talán legnagyobb hatású és legalaposabb kritikája, Edmund Burke-nek a Töprengések a francia forradalomról című munkája, amelyet egyébként azelőtt írt, hogy a forradalmi terror kiteljesedett volna.

Ő már a kezdet kezdetén tisztán látta, hogy ilyen alapokra nem lehet élhető, stabil, kiszámítható társadalmi rendszert építeni. Máig érvényes gondolatok tárházát tartalmazó műve 1790. november 1-jén került a könyvárusok polcaira. Hadd idézzek belőle két fontos passzust: „Franciaország máig füstölgő romjai, amelyek megrendüléssel töltenek el […], nem polgárháborús pusztításból származnak. Tökéletes békében fogant elhamarkodott és üresfejű okoskodás szomorú, de intő emlékművei.” Mi más lenne a mai „woke-progresszió” és az abból következő BLM-es erőszakhullám, mint hasonló „üresfejű okoskodás” eredménye?

De itt egy másik cáfolhatatlan gondolatsor: „Ha a közjó érdekében elkövetett hitszegést és gyilkosságot igazságosnak tartjuk, akkor hamar lesz ürügy a közjóból s cél a hitszegésből és a gyilkosságból, mígnem a kapzsiság, a gyűlölködés, a bosszúszomj, s a bosszúszomjnál is félelmesebb rettegés csillapítják csillapíthatatlan étvágyukat. Ezek a szükségszerű következményei annak, ha az emberi jogok diadalmenetének pompája közepette elveszítjük a jó és a rossz iránti természetes érzékünket.” Ismerős, nemde? Pedig e sorok papírra vetése óta több mint kétszáz esztendő telt el.

Mindezzel együtt a magyar konzervatív gondolkodástól nem idegen a „forradalom” kifejezés pozitív konnotációjú használata. Hogy messzebb ne menjünk, a 2010-es választást a győztes nemzeti erők szellemi holdudvara és az országot azóta kormányzó miniszterelnök is „fülkeforradalomnak” nevezte. Alighanem arra vezethető ez vissza, hogy mind az 1848–49-es, mind az 1956-os forradalom és szabadságharc olyan tiszta és nemes eseménysor volt, amelyre minden magyar okkal lehet büszke, ami egybeforrt nemzeti identitásunkkal, s amit az 1918–19-es gyalázat sem tudott elhomályosítani.

Annak dacára, hogy azt nemcsak a kommunista propaganda tollnokai, hanem a Horthy-korszak véleményformálói is forradalomként emlegették. Nem túlzás, nem eretnekség és nem a konzervatív gondolat elárulása tehát, ha azt, ami ma az Egyesült Államokban és Európában zajlik, a normalitás forradalmának nevezzük.

Akkor is, ha az öreg kontinensen, amint azt a minap lezajlott német választás is mutatja, a változás nem olyan gyors, mint az óceánon túl, ahol a Joe Biden nevével fémjelzett őrületet szabályosan elseperte tavaly a józan népakarat.

De ha már a német választásoknál vagyunk, figyelemre méltó a választási térkép, amely egyértelműen mutatja, hogy a kommunista korszaknak köszönhetően a hajdani Kelet-Németország választópolgárai nem dőltek be az AfD-ellenes médiakampánynak, gondolkodásukat inkább jellemzi a fősodratú propagandával szembeni gyanakvás, az egészséges kétely, hiszen sokan megélték, miként hazudtak a hírközlő szervek bő negyven éven keresztül. S az sem véletlen, hogy a Kárpát-medence a normalitás legerősebb bástyája ez idő tájt, miután a globalista szellemi métely Lengyelországot is leterítette korábbi pályájáról.

A magyar miniszterelnök politikai vonalvezetése és néhány napja elmondott évértékelő beszéde azt mutatja, hogy hazánk továbbra is az európai normalitás következetes és – ami cseppet sem mellékes – bátor képviselője. Miután Elon Musk kertelés nélkül kijelentette, hogy csak az AfD mentheti meg Németországot, Orbán Viktor is hozzátette a magáét a minden alap nélkül szélsőségesnek bélyegzett, valójában nemzeti liberális pártnak a karanténból való kiszabadításához, s az évértékelő beszéd kőkemény hangvétele is azt mutatja, hogy egyrészt a magyar kormányfő semmiféle engedményt nem kíván tenni a brüsszelita ellenoldalnak, nem a globalista agymosás áldozatait igyekszik átcsábítani a maga térfelére, másrészt szokása szerint bejátssza a rendelkezésre álló mozgásteret, s még a határokat is feszegeti.

Micsoda árulkodó ellentétpár: míg kihívója egy, a gyermekek lelkét homoszexuális mesékkel mérgező genderaktivistát igazol, addig Orbán Viktor arra figyelmezteti a pride szervezőit, hogy ne fecséreljenek túl sok munkát az előkészületekre. Az is remek gondolat, hogy az alaptörvénybe legyen belefoglalva, hogy az ember vagy férfi, vagy nő, de egy füst alatt a nemváltoztató műtétnek eufemizált csonkolás betiltását is be lehetne venni az ország legfőbb közjogi dokumentumába, különösen miután a CitizenGo közösségnek köszönhetően nagyobb nyilvánosságot kapott az, hogy Magyarországon is végeztek ilyen jellegű beavatkozást, ráadásul állami finanszírozású kórházakban.

Az ellenoldalon sokan fitymálva emlegetik az „identitáspolitikát” mint figyelemelterelő manővert, amivel a kormány megakadályozza úgymond, hogy az igazából fontos, gazdasági jellegű kérdésekről legyen szó. Holott épp fordítva áll a helyzet nemzeti szempontból. Az identitásalakítás a nemzetpolitika leglényege!

A nemzeti jövő szempontjából nem az a kérdés, hogy mekkora a jólét. Az csak eszköz a hatalom megtartására. A hatalmi pozíció értelme pedig a magyar önazonosság megőrzése, a baloldal okozta torzulások korrigálása és egy valóságalapú, pozitív nemzeti önkép kialakítása. Nekünk nem kell hősies történelmet hazudni magunknak, mint a kisantant államok nemzeteinek, elég, ha a magunkét ismerjük és vállaljuk. A fő kérdés az, hogy számbelileg megmaradunk-e, és fel tudunk-e nevelni olyan nemzedékeket, melyek tagjai továbbadják kulturális örökségünket az utánuk jövőknek. Az évértékelőn elhangzottak ebben a tekintetben is bizakodásra adhatnak okot.

Az Alice Weidellel közösen tartott sajtótájékoztatón Orbán Viktor hat fontos kérdést említett, amiben az amerikai elnökválasztás gyökeres változást hozott a világ első számú nagyhatalma által képviselt álláspontban: migráció, háború, Green Deal, kereszténység, család és szólásszabadság. Oda lehetett volna tenni hetediknek a nemzeti büszkeséget is.

Mindezekben a magyar kormány már Trump első elnöksége előtt azt képviselte, amit ma az Egyesült Államok elnöke. Más szóval, amint azt a magyar miniszterelnök több alkalommal is megfogalmazta, az eddigi szembeszél mellett komoly hátszelet is kaptunk végre. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy immár az USA vezetése is abból indul ki, hogy vége az egypólusú világnak, s a főbb hatalmi pólusok vezetőinek józan, kölcsönösen előnyös kompromisszumok mentén kell irányítani bolygónk jövőjét, akkor halkan feltehetjük a kérdést, hogy ki az az európai kormányfő, aki párbeszédképes mind az Egyesült Államok, mind Oroszország, mind Kína vezetőivel.

Összefoglalva pedig leszögezhetjük, hogy a normalitásnak az Egyesült Államokból induló forradalma s az ezzel összefüggésben körvonalazódó új világrend olyan magyar létesélyeket, olyan érdekérvényesítési lehetőségeket nyit meg, amikre Trianon óta nem volt példa. Semmi retorikai túlzás nincs tehát abban, hogy Orbán Viktor az idei esztendőt az áttörés évének nevezte.