De vissza az Európai Unióhoz és a háborúhoz. Még azelőtt, hogy Trump, Putyin és Zelenszkij között megszületett volna a tűzszünetre vonatkozó feltételrendszer kidolgozásának terve, 

 És persze van az egészben egy furcsa paradoxon is, hiszen ezzel párhuzamosan Ursula von der Leyen jóformán személyes missziójának tekinti, hogy az ukránok csatlakozzanak az unió közösségéhez: ennek pedig deklarált feltétele a béke. Miért támogatnánk őket akkor a háború folytatásában? Most akkor ki megy szembe az autópályán?

Van itt még valaki, aki szintén valahol a leállósávban kóvályog és nem nagyon találja magától az irányt: 

Már csak azért is feszítő a kérdés, mert a Magyar Péter vezette formáció fennállása óta teljesen ellentétes információkat ad a konfliktussal kapcsolatban. Bejárta például a magyar sajtót az a fotó, amin a tiszás EP-képviselők az ukrán zászló színeit viselve ülnek a parlamenti padsorok között – azt gondolná az ember, hogy ez egyfajta kiállás. Ugyanakkor a héten egészen szürreális eseménynek lehettünk tanúi ugyanebben a kérdésben: Magyar Péter ugyanis aláírta azt az uniós dokumentumot, amely egyetért Ukrajna további támogatásával. Majd nem sokkal később lekapta mind a tíz körméről Roberta Metsolát, az EP elnökét, mert állítása szerint ő nem szignózta ezt a dokumentumot, Dömötör Csaba hamisította oda a nevét. Még azt is számonkérte a brüsszeli bürokrácián, hogy miért olyan kőkorszakiak, hogy ha rákerül a neve valamilyen dokumentumra, nem küldenek róla külön értesítést, mint „a bank, amikor a számlán pénzmozgás történik”. Teljesen lehetetlen és zavaros ez a történet, ami pedig még ijesztőbb, hogy Magyar Péter konzekvensen kiáll a saját hazugságába ágyazott hülyesége mellett.

Arra a kérdésre azonban továbbra sem tudjuk a választ, hogy akkor ez most azt jelenti, hogy Magyar Péter és a Tisza továbbra is támogatná Ukrajna harcát vagy sem? Mi a válasz? Engem speciel ez sokkal jobban érdekel, mint az, hogy az éj leple alatt ki írhatta rá az Európai Unió fennállásának eddig példátlan módján Magyar Péter nevét egy olyan dokumentumra, amit ő egyáltalán nem támogat. Vagy igen? Elmebaj!

Március 15-én az ország a ’48-as szabadságharcosaira emlékezett. Azokra, akik akkor mindenüket a hazáért áldozták fel. Nem slimfit öltönyben, belőtt séróval kiabáltak hülyeségeket egy méregdrága színpadon állva, biztonsági őrök gyűrűjében, akik a magyar sajtó képviselőit lökdösik. Nem külföldi nyomásra lobogtatták a magyar zászlót. És nem árultak méregdrágán kulacsot meg vágódeszkát Petőfi arcképével, sőt, ha valamit aláírtak, akkor vállalták a döntésükért a felelősséget. És ami a legfontosabb, semmi pénzért nem árulták volna el a bajtársaikat, utolsó leheletükig, a szívükből, fizikai korlátaikat messze túllépve küzdöttek egyenes gerinccel a magyar emberekért.

Meggyőződésem, hogy nem mi voltunk az egyetlen tagállam, amely nem támogatta a döntést, ugyanakkor félelmetes érzés szembemenni a másik huszonhattal. Nem mindenkinek van hozzá ereje, még akkor sem, ha tudja, hogy ezzel nemcsak a saját hazáját, de egész Európa, sőt, Ukrajna érdekét is szolgálná. Legalábbis azokét az ártatlan ukránokét, akik ebben a pillanatban is a vérüket adják.

Hogy ki megy szembe a forgalommal, csak nézőpont kérdése. Mindenesetre a brüsszeli vezetésnek nem ártana szétnéznie maga körül. Még nem késő irányt váltani!