Nem sokkal azután, hogy a legutóbbi EU-csúcson Orbán Viktor egyedüli kormányfőként, történelmi jelentőségű vétót emelt a háború meghosszabbítására tett brüsszeli törekvések ellen, tovább erősödtek a hazánkkal kapcsolatos kritikus hangok.
Sokakban jogosan merül fel a kérdés, hogy a háborúpártiak nyilvánvaló érdeksérelmei mellett vajon miért fáj annyira a brüsszeli elitnek Orbán legfrissebb jóslata, amely már nem először vonja elemi szinten kétségbe az európai establishment józanságát, és annak hosszú távú helyzetértékelési képességét?
Minden jel arra enged következtetni, hogy Orbán mostani, vészjósló figyelmeztetése nem légből kapott.
Mint ismert, miután a magyar kormány a saját költségvetéséből kerítést vont a déli határa köré annak érdekében, hogy a tömegesen érkező illegális migránsok és terroristák elől lezárja az Európába vezető egyik fő útvonalat, Brüsszel nemhogy hivatkozási alapként nem tekintett Magyarországra, hanem hazánkat példásan meg is büntette, amelynek szerteágazó ügyei a mai napig zajlanak. Csak egyet említve:
miközben Európa-szerte az elmúlt években több mint háromszáz ember vesztette életét a bevándorlók által okozott terrortámadásokban, addig a magyar kormányt Brüsszel azért sújtja kétszázmillió eurós egyszeri, és napi egymillió eurós bírság formájában, mert a menekültügyi rendszere „nem felel meg az uniós követelményeknek”.
Néhány évvel az európai bevándorlási válságot követően Brüsszelnek újabb kihívással kellett szembenéznie, amelyre ismételten a legrosszabb választ adta. Miután 2020-ban Európában is elhatalmasodott a koronavírus okozta pandémia, a közbeszéd egyik legforróbb témájává a vakcinastratégia kérdése vált, amely az egészségügyi világjárvány megfékezése mellett a helyreálló gazdaságok versenyképességi mutatóinak a legfontosabb szimbólumává vált. Csakhogy miképpen a migrációs válság közepette Brüsszel alapvetően a nyugati NGO-k kívánalmainak a teljesítésével volt elfoglalva, úgy a pandémia idején is inkább azon transzatlanti lobbiszervezetek és uniós karrierpolitikusok kiszolgálásán fáradozott, akik
önös politikai és gazdasági érdekből a nagy mennyiségben rendelkezésre álló, keletről származó oltóanyagok helyett a lassabban és nagyságrendekkel drágábban elkészülő nyugati vakcinák tömeges beszerzése mellett kardoskodtak. Az európai gazdaságok újraindításához is elengedhetetlen oltóanyag-beszerzés körüli mizériát Brüsszel még azzal tetézte, hogy a kérdésben különmegbízotti státusú vakcinabiztos körül hatalmas korrupciós botrány robbant ki.
Emlékezetes, az uniós vakcinastratégia akkori lebonyolítójaként Sztella Kiriakídisz egészségügyi biztos lett kijelölve, aki a kezdetektől fogva kijelentette, egyáltalán nem számol a nagy mennyiségben elérhető és fajlagosan olcsóbb keleti vakcinák egyikével sem. Ehelyett olyan, utólag kényszermegállapodásnak tűnő szerződéseket kötött nagy nyugati gyógyszergyártókkal, amelyek sem a leszállítandó mennyiséget, sem pedig annak határidejét nem voltak hajlandók konkretizálni, mindezt persze busás, magánszámlákra utalt összegekért cserébe. Így fordulhatott elő, hogy Európa legnagyobb egészségügyi büdzséjű országai, mint Németország és Franciaország hetekig-hónapokig vakcinahiányban szenvedtek, míg például Magyarország, amely szemfüles módon megkerülte Brüsszelt, a keleti vakcináknak köszönhetően az uniós átoltottsági verseny élmezőnyébe került.
Miután a pandémiát követően Európa nagy nehezen megkezdte a gazdasági kilábalást – amelynek nehézkesen beinduló folyamata nagymértékben visszavetette kontinensünk regionális versenyképességét –, számos brüsszeli politikus már egy újabb botrány kapcsán kényszerült kínos magyarázkodásra. Hiszen
miközben az Európai Parlament ismét Magyarországgal és annak vélelmezett jogállami és korrupciós ügyeinek a kivizsgálásával volt elfoglalva, bombaként robbant az az eurómilliókat felölelő, Katar-gate néven elhíresült brüsszeli korrupciós botrány, amelyben mások mellett még az Európai Parlament alelnöke, Eva Kaili is érintett volt.
Megjegyzendő, az európai elit az akkori kritikák és a különböző elszámoltatással kapcsolatos igények ellen az eddig is jól bevált receptet alkalmazta, amely nem volt más, mint a hírhedt brüsszeli kettős mérce kíméletlen alkalmazása. Ennek folyományaként a pénzügyi transzparenciára oly gyakran hivatkozó uniós szervek még a mai napig sem tudták lezárni a Katar-gate ügyét.
Az imént tárgyalt európai válsághelyzetek és az azokra adott helytelen, korrupt és politikailag motivált brüsszeli válaszok tanulságai alapján könnyűszerrel megállapítható, hogy Orbán Viktor legutóbbi vétója, amely az unió átfogó józanságának, illetve helyzetértékelési képességének a hiányára próbálta felhívni az európaiak figyelmét, talán nem is születhetett volna jobbkor.
Brüsszel az elmúlt évtizedben krízisről krízisre bukdácsolva, sorozatosan rossz döntéseket hozott, amelyekkel óriási károkat okozott nemcsak az európai közösség egészének, hanem egyenként a tagállamoknak is.
Ha az immár az Egyesült Államok nélkül kallódó Brüsszelnek most sem, azaz a háború lezárásának kérdésében sem sikerül időben feleszmélnie, szinte bizonyos, hogy közeljövőben helyrehozhatatlan következményekkel kell majd számolnia.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
