Vagy itt volt januárban az oroszellenes szankciók meghosszabbítása. Von der Leye­nék akkor írásos garanciát vállaltak arra, hogy ha megszavazzuk, az ukránok nem hajtanak végre több terrortámadást a földgázellátásunkat biztosító Török Áramlat ellen (ők tudniillik szót értenek a terroristákkal), továbbá az ukrajnai gáztranzit újraindításáról Magyarország jelenlétében tárgyalnak. Ennek is bedőltünk, és hozzájárultunk az öngyilkos szankciók meghosszabbításához. Aztán mi történt? Február utolsó napján újabb ukrán dróntámadás érte a Török Áramlat Russz­kaja nevű kompresszorállomását. Annyit se érnek Brüsszel ígéretei, mint a „háborúból visszamaradt húszfilléres, a vashatos”.

Az uniós bolsevikoké mellett egy másik fájdalomlitánia is íródott a napokban a ­USAID-manna elapadásának farvizén. Az egykor a KGB, most meg épp Brüsszel tőgyén lógó Magyar Újságírók Országos Szövetsége kezdeményezésére közös nyilatkozatot adtak ki a honi balliberális propagandamédia kubikosai: a Telextől a 444-en át a legaljáig, a Magyar Hangig. (Szabó Magda: „Az árulót elfelejtjük. Az áruló nincs, meghalt, nem is ismertük soha.”)

Az irományban azon háborognak a tőlük megszokott passzív-agresszív stílusban, hogy Orbán Viktor kilátásba helyezte a Magyarország szuverenitását veszélyeztető Soros-hálózat kiseprűzését. (Hogy hol végződik a USAID-hálózat, és hol kezdődik Gyuri bácsié, lehetetlen megmondani. Akinek utalnak, talán az se tudja.) A miniszterelnök Soros-leírásából ezek szerint magukra ismerő tollnokok máris attól tartanak: a demokrácia alapjait rengetheti meg, ha az oknyomozó újságírókat, a hatalom visszaéléseit feltáró szerkesztőségeket „idegen érdekek kiszolgálóinak” állítanak be csak azért, mert működésükhöz esetleg külföldi forrást is felhasználtak.

„A demokrácia alapja a független, szabad sajtó, a sokszínű tájékoztatás. Ez kerülhet veszélybe a különböző kormányzati és kormánypárti fórumokon beindított és egyre erősödő lejárató kampány következményeként beígért jogszabállyal, amellyel megoldható az ellenségnek kikiáltott média ellehetetlenítése, »kisöprése«” – panaszolják.

Érdekes, az amerikai adófizetők pénzéért nem aggódnak, hiszen idáig abból hazudoztak, az őket pénzelő bűnszervezet föltérképezése pedig mégsem oknyomozás, hanem „lejárató kampány”. Aha. Eddigi ismereteink szerint Magyarországra 2020 és 2024 között több mint 20 millió USAID-dollár (nagyjából hétmilliárd forint) érkezett. A zsoldból jutott többek között a 444-nek, a G7-nek, a Klubrádiónak, a Magyar Hangnak és a Tilos Rádiónak. A sarzsit David Pressman bukott amerikai helytartó és szivárványos aktivista osztogatta, akinek a USAID-botrány kirobbanása után is volt képe a magyarországi korrupcióról hantázni.

Csupán egy egyszerű, prózai kérdést kell föltenni: ugyan mi a bánatos lótúróért akarna egy külföldi (mély)állam milliárdokat folyósítani magyar belpolitikával hadonászó „oknyomozóknak”, bloggereknek, genderaktivistáknak vagy a washingtoni külügybe – demokrata kormányzás idején – szinte hazajáró, alig fedett ügynököknek? Józan paraszti ésszel: mi a fene célja lenne ezzel, hacsak nem az, hogy beleavatkozzon a belügyeink­be, fizetett zsoldosai segédletével a maga képére kalapálja a belpolitikánkat, semmibe vegye szuverenitásunkat, a neki nem tetsző nemzeti kormányt pedig elkergesse a hatalomból? 

Hát most László András kormánybiztost útnak indítjuk, hogy kiganajozza az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségének (USAID) Augiász istállóját. Biztosan előkerül majd ez-az-amaz. Ám fölteszem: sokkal több sandaságra derülhetne fény a szörnyeteg működéséről, ha az utolsó USAID-vezér, Samantha Power kihallgatására olyan derék demokratásan, brüsszeli értelemben jogállamiasan kerítenének sort, ahogyan nálunk 2002-ben, Lamperth Mónika belügyminisztersége idején szegény Berkecz Máriáéra: testmotozással egybekötve.