Ugyanakkor az orosz parancsnoki struktúra továbbra is központosított marad, az alsóbb tiszti rétegek kezdeményezéseinek korlátozásával, amely politikai kontrollt biztosít, de gyakran merevséget eredményez a hadszíntéren. Emellett fontos megjegyezni azt is, hogy az orosz katonai gondolkodás a háborút az állampolitika szerves részeként kezeli, integrálva katonai, gazdasági és politikai eszközöket stratégiai céljai eléréséhez.
Oroszország attríciós háborúi: sikerek és kudarcok.

Oroszország képessége az attríciós háborúk sikeres megvívására jelentősen függ a konfliktus időtartamától, a Moszkvától való távolságától és az állam belső stabilitásától. Természetesen van egy sor egyéb, szavazati joggal rendelkező változó is, mint például a támadás és a védelem egyensúlya, de ezeket igen nehéz kvantifikálni. Az orosz attríciós háborúk történelmi áttekintése a három fent említett változó figyelembevételével igen világos mintázatokat rajzol ki. Az oroszok legsikeresebb attríciós háborúi a magterületekhez relatíve közel zajlottak le, és meglehetősen elhúzódók voltak. Ezek közé sorolható a napóleoni invázió (1812), a második világháború (1941–1945), illetve számos orosz–török háború. Ezekben az esetekben az orosz stratégia sikeresen használta ki az ország mére­teit, zord éghajlatát és hatalmas erőforrásait.

Ezzel szemben a rövidebb és/vagy a távoli háborúk – például az orosz–japán háború (1904–1905) vagy a szovjet–afgán háború (1979–1989) – kudarcot vallottak, főként logisztikai nehézségek és belső politikai insta­bilitás miatt.

Az egyensúlyi pont: mikor fordul a háború Oroszország javára?

A történelmi tapasztalatok szerint ha egy háború rövid (egy évnél rövidebb), akkor Oroszország rendszerint hátrányban van, mivel nehezen tud gyorsan reagálni, és nyomás alatt áll a gyors győzelem politikai elvárása miatt. Példák erre az orosz–japán, a krími és az első csecsen háború.

Viszont ha a konfliktus hossza eléri a két évet, az orosz attríciós előnyök kezdenek dominálni. Oroszország mozgósítási képessége, ipari termelése és a védelmi mélység kihasználása ekkor érvényesül igazán. Példaként a második világháború, a második csecsen háború, illetve az ukrán háború jelenlegi szakasza említhető. Ha a külső támogatás az ellenfél számára idővel gyengül, Oroszország hosszú távú kitartása döntő faktorrá válhat.

Az orosz attríciós esettanulmányok elemzésének második kulcskérdése a távolságra vonatkozik. A jelen tanulmány esetében ez a Moszkvától mért távolságot jelenti, amiről joggal feltételezhetjük, hogy kritikus tényezőként jelenik meg az orosz kifullasztó hadviselés sikerében. A történelmi esettanulmányok vizsgálata alapján felállíthatunk egy ökölszabályt, miszerint a 800 kilométeren belüli konfliktusok általában orosz győzelemmel végződnek, míg az 1500 kilométernél nagyobb távolságban viselt háborúk esetében drámaian csökken az orosz siker esélye (orosz–japán, szovjet–afgán háború).

Következtetések: milyen körülmények között szokta Oroszország megnyerni az attríciós háborúit?

Viszont rendszerint veszít, ha a háború messze zajlik, rövid idő alatt kell döntő győzelmet aratni, vagy jól támogatott, erős ellenféllel néz szembe (lásd például a krími háborút). Ezeket a számokat persze nem patikamérlegen kell mérni, és a különböző közvetítő változók (mint például a technológia) jelentősen befolyásolhatják a végső értékeket. Ugyanakkor rugalmasan alkalmazva őket igen hasznos és történelmi esettanulmányokba ágyazott meglátásokkal szolgálhatnak.

Azt jelenti, hogy ameddig Oroszország nem esik a túlterjeszkedés hibájába és nem próbál a „varázskörön” túl nyújtózkodni, addig a történelmi mintázat alapján az idő egyértel­műen neki dolgozik.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa