Néhány nappal ezelőtt jelent meg dr. Somkuti Bálint kollégám cikke Háború orosz módra címmel. Erre a tanulmányra reflektálva, „óriások vállain állva” próbálok itt távolabb tekinteni, és kvantitatív elemzési módszerek segítségével górcső alá helyezni az orosz attríciós hadviselést.
Évszázadok óta Oroszország háborúit egy jellegzetes stratégiai kultúra határozza meg, melyet a földrajz, a történelem és a politikai szükségszerűség alakított ki. Szemben a nyugati doktrínákkal, amelyek a pontosságra, rugalmasságra és gyors döntéshozatalra épülnek, az orosz hadviselési modell az attrícióra, a tömeges mozgósításra és a kitartásra helyezi a hangsúlyt. Ez a stratégia az évszázadok folyamán vegyes eredményeket hozott: Oroszország képes volt elhúzódó háborúkban felőrölni ellenfeleit, de komoly nehézségekbe ütközött olyan konfliktusokban, ahol a gyorsaság, alkalmazkodóképesség és logisztikai hatékonyság dominált.
Hadviselés orosz módra: kulcsjellemzők.
Mielőtt fejest ugrunk az orosz felőrlő háborúba, érdemes néhány szót szólni az attríció helyéről a többi háború kulcsjellemző koordináta-rendszerében.
Az orosz hadviselési világnézet több kulcselemből tevődik össze, amelyek középpontjában a stratégiai mélység, az attríció és a rugalmasság állnak. Történelmileg az orosz katonai sikerek gyakran alapultak az ország hatalmas kiterjedésén, illetve azon, hogy képes volt jelentős emberi és anyagi áldozatokat vállalni győzelmei érdekében. A szovjet időszak „mély műveletek” (glubokaya operatsiya) doktrínája is ezt tükrözi: rétegzett támadásokat alkalmaztak, amelyek idővel felőrölték az ellenfelet, a gyors, döntő manőverek helyett.
Ez az attríciós stratégiai szemlélet, amely mélyen gyökerezik a cári és szovjet katonai gondolkodásban, ma is jól felismerhető az orosz katonai műveletekben.
A stratégiai megtévesztés (maszkirovka) szintén kulcsfontosságú, amely magában foglalja a dezinformációt, a pszichológiai hadviselést és az álmanővereket az ellenség megtévesztésére. Az orosz haderő napjainkban is jelentősen támaszkodik a tüzérségközpontú hadviselésre, előtérbe helyezve a tüzérségi eszközök masszív összpontosítását a mobilitással szemben. Ez a cári/szovjet örökség továbbélése, amely olyan csatákban vált híressé, mint Borogyino vagy Berlin.
Ugyanakkor az orosz parancsnoki struktúra továbbra is központosított marad, az alsóbb tiszti rétegek kezdeményezéseinek korlátozásával, amely politikai kontrollt biztosít, de gyakran merevséget eredményez a hadszíntéren. Emellett fontos megjegyezni azt is, hogy az orosz katonai gondolkodás a háborút az állampolitika szerves részeként kezeli, integrálva katonai, gazdasági és politikai eszközöket stratégiai céljai eléréséhez.
Oroszország attríciós háborúi: sikerek és kudarcok.
Oroszország képessége az attríciós háborúk sikeres megvívására jelentősen függ a konfliktus időtartamától, a Moszkvától való távolságától és az állam belső stabilitásától. Természetesen van egy sor egyéb, szavazati joggal rendelkező változó is, mint például a támadás és a védelem egyensúlya, de ezeket igen nehéz kvantifikálni. Az orosz attríciós háborúk történelmi áttekintése a három fent említett változó figyelembevételével igen világos mintázatokat rajzol ki. Az oroszok legsikeresebb attríciós háborúi a magterületekhez relatíve közel zajlottak le, és meglehetősen elhúzódók voltak. Ezek közé sorolható a napóleoni invázió (1812), a második világháború (1941–1945), illetve számos orosz–török háború. Ezekben az esetekben az orosz stratégia sikeresen használta ki az ország méreteit, zord éghajlatát és hatalmas erőforrásait.
Ezzel szemben a rövidebb és/vagy a távoli háborúk – például az orosz–japán háború (1904–1905) vagy a szovjet–afgán háború (1979–1989) – kudarcot vallottak, főként logisztikai nehézségek és belső politikai instabilitás miatt.
Az egyensúlyi pont: mikor fordul a háború Oroszország javára?
Az orosz attríciós esettanulmányok elemzésének egyik kulcskérdése az egyensúlyi pont fogalma – az a pillanat, amikor a háború időtartama Oroszország számára kezd kedvezővé válni.
A történelmi tapasztalatok szerint ha egy háború rövid (egy évnél rövidebb), akkor Oroszország rendszerint hátrányban van, mivel nehezen tud gyorsan reagálni, és nyomás alatt áll a gyors győzelem politikai elvárása miatt. Példák erre az orosz–japán, a krími és az első csecsen háború.
Viszont ha a konfliktus hossza eléri a két évet, az orosz attríciós előnyök kezdenek dominálni. Oroszország mozgósítási képessége, ipari termelése és a védelmi mélység kihasználása ekkor érvényesül igazán. Példaként a második világháború, a második csecsen háború, illetve az ukrán háború jelenlegi szakasza említhető. Ha a külső támogatás az ellenfél számára idővel gyengül, Oroszország hosszú távú kitartása döntő faktorrá válhat.
Az orosz attríciós esettanulmányok elemzésének második kulcskérdése a távolságra vonatkozik. A jelen tanulmány esetében ez a Moszkvától mért távolságot jelenti, amiről joggal feltételezhetjük, hogy kritikus tényezőként jelenik meg az orosz kifullasztó hadviselés sikerében. A történelmi esettanulmányok vizsgálata alapján felállíthatunk egy ökölszabályt, miszerint a 800 kilométeren belüli konfliktusok általában orosz győzelemmel végződnek, míg az 1500 kilométernél nagyobb távolságban viselt háborúk esetében drámaian csökken az orosz siker esélye (orosz–japán, szovjet–afgán háború).
Következtetések: milyen körülmények között szokta Oroszország megnyerni az attríciós háborúit?
A történelmi mintázat alapján Oroszország általában megnyeri az attríciós háborúit, ha azok a területén vagy annak közelében (nem távolabb, mint kvázi 800 kilométerre Moszkvától) zajlanak, két évnél tovább tartanak, és az ellenfél nem kap tartós külső támogatást.
Viszont rendszerint veszít, ha a háború messze zajlik, rövid idő alatt kell döntő győzelmet aratni, vagy jól támogatott, erős ellenféllel néz szembe (lásd például a krími háborút). Ezeket a számokat persze nem patikamérlegen kell mérni, és a különböző közvetítő változók (mint például a technológia) jelentősen befolyásolhatják a végső értékeket. Ugyanakkor rugalmasan alkalmazva őket igen hasznos és történelmi esettanulmányokba ágyazott meglátásokkal szolgálhatnak.
A jelenlegi háború Ukrajnában prima facie teljesen beleillik ebbe a mintázatba. Rövid távon a manőverharcászat kudarcainak sorozata a kvázi-800 kilométeres „varázskör” peremén (Kijev és Herszon), majd hosszú távon a sikerek sorozata a tüzérségen alapuló attríciós hadviselésben a „varázskörön” belül. Hogy mit jelent mindez a jövőre kivetítve?
Azt jelenti, hogy ameddig Oroszország nem esik a túlterjeszkedés hibájába és nem próbál a „varázskörön” túl nyújtózkodni, addig a történelmi mintázat alapján az idő egyértelműen neki dolgozik.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
