Ezerkilencszáznyolcvan. Azért jöttünk, hogy eltöröljük a hetvenes éveket. Európa vergődik. Európa megszállottan vergődik. És ebben a megszállott Európában, ebben a megszállott országban néhány megszállott ember… Valahogy így kezdődött, ezzel a szöveggel. Ultrakonkrétan az akkor Kulich Gyuláról elnevezett téren, egy pszichiátriai állomás udvarán. Hol máshol?
Az URH (Ultra Rock Hírügynökség) zenekar ott próbált már egy ideje, Orgazmus néven. Rá néhány napra következett az első Kassák klubbeli koncert, és a szellem ki- és elszabadult, a palack repedezni kezdett. A közvetlen előzmény, a kevesek által ismert Spions tagjai szétszéledtek (a Vágtázó Halottkémek egy másik gyönyörű történet, Cseh Tamás Bereményivel akusztikus, mint a korai Bob Dylan, a Kex és a Syrius csak közvetve jelenik meg) szerte a világban, de
az URH maradt, és a tábor hétről hétre nőtt, persze egyelőre egy markáns budapesti szubkultúrán belül, de a hatás elementárisnak bizonyult. Alighanem csak akkor lehetett volna megállítani, ha az egész bandát lesittelik, de Aczélnak ehhez már nem volt kedve.
Számos próbálkozás volt ugyan az ellehetetlenítésükre, ezek közül talán a legemlékezetesebb a tatai kommunista edzőtábor, ahol az első nyilvánosság zenekarai kvázi hűségesküt tettek Tóth Dezső kultúrkomisszárnak, valamint Lendvai Ildikónak (a KISZ KB kulturális osztályának vezetője, jelenleg tiszai hajós), és egyben felháborodtak az „új hullámos szennyáradaton”. Emlékeim szerint egyedül Hobo állt ki mellettük (egy másik zászló, egy másik műfajból, emlékeim ködéből ő lép elő, de ha megcsalnának ezek az emlékek, és más is tökös volt, mint „egy kis üstökös”, azonnal megkövetem), valamint a „festők” mellett (Bizottság). A Rice itt megint egy más tészta, külön mise. Mindezt azért szúrom ide, mert azóta felnőtt egy másik generáció, nekik ez már történelem, és nem érzem, hogy tisztában lennének azzal, hogy kiket kellene tisztelniük és kiket kevésbé.
Szóval.
Az URH zenekar énekesét és a dalszövegek nagy részének íróját Müller Péternek hívták. Saját bevallása szerint különös ismertetőjele, hogy egyik szeme tükröz.
Már ez az egyetlen mondata, mondjuk ki bátran, annyira zseniális, többrétegű, szellemes és beágyazott, hogy kultúrtörténeti összetettsége okán és miatt az elemzése megérne egy külön kötetet, de ennek megírásától a helyhiányból fakadóan most eltekintünk. A fentebb említett elementáris hatás ugyanakkor nem csupán abban merült ki, hogy a kedves közönség a szabadság fuvallatától megmámorosodva (jé, így is lehet?!) hamarosan kívülről fújta a dalszövegeket, de
soraikból sorra alakultak a zenekarok, organikusan mintegy, maga az URH pedig osztódással, Menyhárt Jenő megalakította a szenzációs Európa Kiadót, Müller meg átlépett a Kontroll Csoportba. Ezt követte a Sziámi számtalan verziója és még ezernyi más, egy csodás életmű el- és leágazásai, kitörölhetetlen nyomok hagyása, mert a tehetség ugye olyasvalami, ami nemcsak utat tör, de többféleképpen is megmutatkozik.
Müller Péter például filmrendező. Is. Szilárd meggyőződésem, hogy pótolhatatlan (illetve még mindig pótolható) vesztesége a magyar filmművészetnek, hogy Bódyval vagy Xantusszal ellentétben nem rendezett nagyjátékfilmet. Bizonyságul tessenek esetleg megtekinteni „főiskolás” filmjeit, mondjuk a Mi jut eszedbe az énekesnőről?-t vagy az Ex-kódexet. Persze lehetne még elsőfilmes, mint ahogy több száz vers megírása után lesz hamarosan elsőkötetes költő.
Ugyanis valahogy úgy képzelem el őt, mint aki a holtig való tanulás bizományosaként, világegyetemistaként, nem megfeledkezve arról, hogy a tudás a nemtudás, valamint arról a megfellebbezhetetlen tényről, hogy „minden jó, ha nem rontjuk el” (sajnos ő mondta, nem én), jókedvűen és szeretetteljesen ingázik ide-oda a műfajok között.
Sorolhatnám még a többit, a Baltazár Színháztól a Diákszigeten át a cigány gyerekekhez vezető turnékig a sok mindent, de mindjárt kifutunk a helyből és az időből. Legyen hát még itt egy kicsi az emberből. Ő ugyan soha nem beszél erről, de közelről tudom, hogy évtizedeken át sokakat rángatott ki az egzisztenciális és pszichés krízishelyzetekből, árokszélen tántorgásból, magyarán a sz…rból. És persze a hála nem politikai és művészeti kategória, de ezért gondoltam naivan, hogy
most, amikor teljesen megérdemelten megkapta a Kossuth-díjat, össznépi lesz a vigasság, poharak csendülnek, és vele örülünk egy kicsit. Hogy nem pontosan így sikerült, az nem az ő baja, hanem a menthetetlen frusztráltaké. A díj jó helyre került, ez nem kérdés.
Abból csupán egy maradt. Van-e élet a Földön a rock and rollon túl?
