Donald Trump elemében van, éppen felforgatja a világot és Amerikát – rá is fér mindkettőre. Hogy mi sül ki a végére az egészből, azt pedig majd meglátjuk. A világpolgárok egy része még nem dolgozta fel az amerikai elnök újabb hatalomra jutását; részint durcásan, részint rettegve húzódnak vissza négy faluk közé, testi és szellemi magányukba.
A liberális elit világlapja, a The New York Times Wirecutter (Drótvágó) elnevezésű termékajánló rovatában (lám, ilyen is van) egy Bianca Alba nevű nonbináris, magát sem férfinak, sem nőnek nem tartó szexedukátor éppen az anális játékszerek között rendez termékmustrát. Ez nem vicc, mert annak elég rossz lenne, a bolondok napjához pedig még korai is. Hogy is mondta a nagy Thomas Hobbes a természeti állapotról, amikor mindennapos a félsz és a hirig? Az emberi élet „magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”.
Kész szerencse, hogy az intellektuálisabb érdeklődésűek azért szellemi izomtágítóra is lelhetnek a még a The New York Timesnál is magasröptűbb The New Yorker hasábjain. Andrew Boynton, az olvasószerkesztők vezetője a liberális magazin századik születésnapjának alkalmából nem kisebb kérdésben döntött: marad náluk a tréma. A tréma csak külcsínre olyan, mint az ékezet a mi „ö” vagy „ü” betűnk esetében, tehát két pont egy magánhangzón, ámde belbecsre nem több finomkodó mellékjelnél: az i tetején ücsörögve („ï”) legfeljebb arra vigyáz, hogy véletlenül se ejtsük például a koituszt kojtusznak. Megtartása nagy segítség tehát az amerikai családoknak.
De nem minden világpolgár éri be szabadságának kis ékességeivel: bátran kiteszi a blökit a gangra. Élen jár ebben a szokásos gyanúsított, a fősodratú média.
Noha rendkívül közhelyes Trumpot a tömeggyilkos Hitlerrel összemosni – meg nem is méltányos, de ezzel amúgy sem foglalkoznának –, mégis megteszik, újra és újra. A Stern német hírmagazin a címlapján a gonosz tengelyeként mutatja be Trumpot és Putyint, amint Ukrajna holtteste felett színpadiasan megemelik kalapjukat egymás előtt, akárcsak Hitler és Sztálin e karikatúra világháborús eredetijén.
(A példa ragadós: nálunk a szatirikus kéthetilap Hitler-bajszot imitálva ábrázolja a címlapján Trumpot, „viccesen” hozzátéve, hogy az ügyetlen grafikus csak így tudott eltávolítani egy kisebb hibát az elnök arcáról. Ez lenne ma a pesti „humoj”.)
A The New York Times nonbináris, transznemű publicistája, Masha Gessen, aki elvárja, hogy többes szám harmadik személyű névmással (they/them) illessék, már az elnöki beiktatás után arról írt: Putyin kész felszabdalni a világot, Trump pedig kést adott a kezébe. A Marija Alekszandrovnaként még szovjet állampolgárként született személy rá két hétre pedig arról beszélt, Trump ösztönösen rabolja le az egyetemi életet, majd arról cikkezett, hogyan nyírja ki az elnök a transzneműeket. Thomas Friedman, Amerika talán legismertebb publicistája (ő fehér, heteroszexuális férfi, a woke-szótár szerint tehát elnyomó) úgy véli, Trumpnak egy szavát sem lehet elhinni, és ha valóban odaveti Ukrajnát Putyinnak, akkor – mondja bibliai hasonlattal Friedman – a testvérgyilkos Káin bélyegét viseli majd a homlokán. A „mi Schiff Andrásunk” mindeközben személyes példával jár elöl. Zongoraművészként már nemcsak Magyarországot bojkottálja a fellépéseivel, hanem Trump miatt az Egyesült Államokat is. Szinte hallani a fülsiketítő csendet Amerika koncerttermeiben…
Szívesen megkérdeznénk az ilyen embereket, mi az, amit ők igazán szeretnek. Már a háborún és a genderen kívül, mert azokat láthatóan nagyon. A liberális majré ugyanakkor annyiban érthető, hogy Trump feltűrt ingujjal vetette magát a munkába.
Nem tett le arról, hogy békét teremtsen Ukrajnában, s mivel a két ellenség három év elteltével sem jutott egymással szinte semmire, ő az egyetlen a világon, aki ezt kihajthatja belőlük. Nyaggatja Putyint, nyüstöli, kidobja, majd felhívja Zelenszkijt. Ez az év sorsdöntő lehet a NATO szempontjából: pár hónap múlva, az atlanti csúcson nyíltan kell megvitatni a Washington és az európai többség között ma fennálló alapvető ellentéteket.
De közben Trump szemet vetett Gröndlandra, és nehéz elhinni, de valamennyire Kanadára is, miközben Mexikó és Kína is megkapja a beosztását. Kiléptette országát több ENSZ-intézményből, így az Egészségügyi Világszervezetből (WHO), az Emberi Jogi Tanácsból, az UNESCO-ból, valamint a palesztinokat segélyező, de a Hamásszal való összfonódással vádolt UNRWA-ból, illetve másodjára is kilépett a párizsi éghajlatvédelmi egyezményből.
Leépíti a háttérhatalom külföldre szánt trójai falovait, közöttük az ellenzéki holdudvar támogatásában eleddig hazánkban is aktív, ám persze „demokratikus”, „jogállami” és „független” USAID-et. Nekiment az Amerika Hangját és a Szabad Európát működtető ügynökségnek is. A Project 2025 programjavaslat külön kiemelte a Szabad Európa magyarországi hírszolgáltatásának indokolatlanságát. A palesztinokat azzal rémisztette meg, hogy a jövőben talán csak a tévében láthatják majd Gázát, a jemeni lázadókat kifüstöli, Iránnak meg olyan ajánlatot tett, amelyet az csak visszautasíthatott.
Mindehhez képest csak alig két hónap telt el Trump elnökségéből. Hol tartana, ha nem szeretne későn kelni, tévézni és golfozni? A USAID egyes dolgozói elsírták magukat. Trump és Zelenszkij botrányosra sikerült fehér házi találkozója után a washingtoni ukrán nagykövet is elsírta magát. Még sokan sírni fognak. A legtöbben viszont már régóta ott sírnak, ahol háború van.
A régi-új elnök hazai lépései is nagy vitát váltanak ki, próbára téve a hatalmi ágak közötti egyensúlyt. Trump hadat üzent az illegális bevándorlásnak, a politikai korrektség és a pozitív megkülönböztetés, a DEI (sokszínűség, egyenlőség, befogadás) hamis zászlaja alá vont erőszakos érvényre juttatásának, valamint a Demokrata Párthoz kötődő aktatologató bürokratáknak. (Mit gondolnak, Trump hány százalékot kapott Washingtonban a tavalyi elnökválasztáson? Nos, 6,6-ot, Kamala Harris pedig 92,5-öt.)
Trump felmentette a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnökét (rögtön jöttek a huhogók: ez nem szokás az elnökváltáskor) és a haditengerészet vezetőjét, úgy vélvén, ne a bőrszín vagy a nemi kvóta szerint töltsön be valaki ilyen pozíciókat. Az állami támogatás megvonásával fenyegetve elit egyetemeket szorít rá belső szabályzatuk felülvizsgálatára, hogy ne válhassanak palesztinpárti gyűlölettüntetések melegágyává és ne indítsanak transzneműeket mondjuk női úszóversenyen. Kiegyezik Trumppal egy demokrata párti kötődésű rangos ügyvédi iroda is, féltve a kormányzati klienseit.
Beszántja Trump az oktatási minisztériumot (huhogók: formálisan azt csak a kongresszus számolhatja fel), leépíti a belbiztonsági tárca „polgárjogi” (fordítsd: migránssimogató) részlegét, és szó szerint repülnie kellett több száz latin-amerikai migránsbűnözőnek, mégpedig Salvadorba, ahol kétrét hajtották és kopaszra nyírták őket. A kitoloncolást egy amerikai bíró végzéssel akarta leállítani, csak nem időben („Hoppácska! Túl késő” – közölte a salvadori elnök), mire Trump közjogi felelősségi eljárással (impeachmenttel) fenyegette őt, a legfelsőbb bíróság elnöke pedig visszaszólt neki. Megy tehát a kötélhúzás a hatalmi ágak között, noha az elnök számára ritka kedvező politikai környezetben, republikánus többségű kongresszus és kétharmadban konzervatív legfelsőbb bíróság mellett kormányozhat, legalább a 2026-os félidős választásokig. Olykor úgy tűnik, kissé vaktában lövöldöz, arra számítva, ha egy-egy rendelete el is akad a bíróságokon, mások célba érnek.
Láthatóan beindult tehát valami, mégpedig nem a sértődött liberális elitnek, hanem annak a 77 millió amerikainak a felhatalmazásából, aki Trumpra szavazott.
Ha elégedetlenek lesznek, szólnak majd a 2028-as elnökválasztáson. Addig azonban akad felszámolnivaló bőven, még Magyarországra is jut belőlük.
