Donald Trump elemében van, éppen felforgatja a világot és Amerikát – rá is fér mindkettőre. Hogy mi sül ki a végére az egészből, azt pedig majd meglátjuk. A világpolgárok egy része még nem dolgozta fel az amerikai elnök újabb hatalomra jutását; részint durcásan, részint rettegve húzódnak vissza négy faluk közé, testi és szellemi magányukba.
A liberális elit világlapja, a The New York Times Wirecutter (Drótvágó) elnevezésű termékajánló rovatában (lám, ilyen is van) egy Bianca Alba nevű nonbináris, magát sem férfinak, sem nőnek nem tartó szexedukátor éppen az anális játékszerek között rendez termékmustrát. Ez nem vicc, mert annak elég rossz lenne, a bolondok napjához pedig még korai is. Hogy is mondta a nagy Thomas Hobbes a természeti állapotról, amikor mindennapos a félsz és a hirig? Az emberi élet „magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”.
Kész szerencse, hogy az intellektuálisabb érdeklődésűek azért szellemi izomtágítóra is lelhetnek a még a The New York Timesnál is magasröptűbb The New Yorker hasábjain. Andrew Boynton, az olvasószerkesztők vezetője a liberális magazin századik születésnapjának alkalmából nem kisebb kérdésben döntött: marad náluk a tréma. A tréma csak külcsínre olyan, mint az ékezet a mi „ö” vagy „ü” betűnk esetében, tehát két pont egy magánhangzón, ámde belbecsre nem több finomkodó mellékjelnél: az i tetején ücsörögve („ï”) legfeljebb arra vigyáz, hogy véletlenül se ejtsük például a koituszt kojtusznak. Megtartása nagy segítség tehát az amerikai családoknak.
De nem minden világpolgár éri be szabadságának kis ékességeivel: bátran kiteszi a blökit a gangra. Élen jár ebben a szokásos gyanúsított, a fősodratú média.
Noha rendkívül közhelyes Trumpot a tömeggyilkos Hitlerrel összemosni – meg nem is méltányos, de ezzel amúgy sem foglalkoznának –, mégis megteszik, újra és újra. A Stern német hírmagazin a címlapján a gonosz tengelyeként mutatja be Trumpot és Putyint, amint Ukrajna holtteste felett színpadiasan megemelik kalapjukat egymás előtt, akárcsak Hitler és Sztálin e karikatúra világháborús eredetijén.
(A példa ragadós: nálunk a szatirikus kéthetilap Hitler-bajszot imitálva ábrázolja a címlapján Trumpot, „viccesen” hozzátéve, hogy az ügyetlen grafikus csak így tudott eltávolítani egy kisebb hibát az elnök arcáról. Ez lenne ma a pesti „humoj”.)
