Nyolcvan évvel a második világháború lezárása, és közel negyven évvel a hidegháború befejezése után az amerikai elnök úgy döntött, hogy ennek véget vet. Eljött az ideje, hogy Euró­pa felnőjön.

Tavaly nyáron részese voltam egy, a NATO jövőjéről tartott zárt körű svédországi konferencián. Egy idősebb brit védelmi szakértő hosszasan beszélt a NATO jövőjéről úgy, mintha nagyjából 2000 óta semmi nem változott volna a terepen. Egy spanyol akadémikus közbeszólt, és elmondta brit kollégájának, hogy az Egyesült Királyság és más NATO-országok reménytelenül gyengék a személyi állomány tekintetében. Egyre kevesebb európai fiatal lenne hajlandó fegyvert fogni hazájáért – mondta –, míg a migránsok nagy és növekvő létszámú népessége, különösen a muszlimok, nemhogy nem harcolnának új hazájukért, de sokan közülük valójában inkább épp ellenük harcolnának.

A spanyol nem mutatott rá – bár megtehette volna –, hogy több brit muszlim csatlakozott a közel-keleti dzsihadista csoportok harcához, mint ahányan a brit hadseregbe jelentkeztek. Meglepődnék, ha a kontinentális Európa országaiban más lenne a helyzet.

Egy Egyesült Királyság és Európa biztonsági helyzetéről jól értesült forrásom nemrég azt mondta nekem, hogy a rendőrség és más, a közrend fenntartásáért felelős kormányzati szervek mind rettegnek az iszlamista zendülésektől és „faji zavargásoktól”, amely kifejezések alatt a muszlimok és nem muszlimok közötti összecsapásokat értik. „Mindannyian csak reménykedni tudnak abban, hogy semmi sem fog történni” – közölte.

A remény azonban nem terv. Nagy-Britanniában a rendőrség békés embereket tartóztat le, köztük idős nőket, amiért csendben imádkoznak az abortuszklinikák közelében – Skóciában még az is letartóztatásra számíthat, aki a saját otthonában imádkozik az abortusz ellen –,
de a brit muszlimoknak folyamatosan megengedik, hogy a legmegdöbbentőbb állításokat fogalmazzák meg anélkül, hogy vádat emelnének ellenük. 

Ma már tudjuk, hogy az Egyesült Királyság hatóságai szemet hunytak, amikor nemi erőszakot sorozatosan elkövető pakisztáni muszlim bandák több ezer munkásosztálybeli angol lányt zaklattak szexuálisan. Tették ezt akár a multikulturalizmus iránti esztelen odaadásból, akár a muszlim erőszak kiprovokálásától való félelem miatt, de az tagadhatatlan tény, hogy a brit állam nem azonos mércével mérő igazságszolgáltatási rendszert működtet.

Felhoztam azt a megdöbbentő interjút, amelyet Louise Perry podcaster készített David Betzzel, a londoni King’s College professzorával. Betz professzor a modern hadviselést tanulmányozza, és a beszélgetésben azt fejtegette, hogy a modern Nagy-Britannia egyre gyorsabban halad a polgárháború felé. Az akadémikus elmagyarázta, hogy a felháborodott agrártermelői réteg lázadása a küszöbön áll, hiszen kilátásuk sincs arra, hogy kitörjenek abból az állapotból, amelyet a szerintük bukott állam idézett elő, és megelégelték, hogy a kormány és az intézményrendszer kulturálisan és gazdaságilag lehetetlenné teszi őket.

Beszélgetőpartnerem egyetértett ezzel, és példákat hozott fel. Ez a személy – aki szintén a művelt középosztály tagja – idézett egy sort A szentek tábora című francia regényből, amely egy disztópikus jövőt mutat be, amelyben a tömeges migráció letaglózza Európát, miközben az európai intézmények nem tesznek semmit: „A ti világotoknak nincs értelme számukra. Meg sem próbálják megérteni. Fáradtak lesznek, fázni fognak, és tüzet raknak majd a ti gyönyörű tölgyfaajtóitokból.”

Ezt a régi regényt rendszeresen a szélsőjobboldali gyűlöletirodalom példájaként idézik, és valóban vannak benne menthetetlenül rasszista elemek. De az igazságok, amelyeket ötven évvel ezelőtt a tömeges bevándorlás civilizációs fenyegetéséről mondott el, a szemeink előtt valósulnak meg. Azokat az embereket, akik nyíltan kimondanak ilyen dolgokat, „szélsőjobboldalinak” bélyegeznek meg, sőt büntetőeljárást indítanak ellenük kijelentéseik miatt.
Az a tény, hogy azok a személyek, akiket a mainstream média és hatalom „szélsőjobboldali szélsőségesekként” démonizál, hajlandók kimondani a nyers igazságot a növekvő válságról, önmagában egy vádirat a gyáva politikai elit ellen, amely nem hajlandó szembenézni a kemény tényekkel. A migránsok ugyanis valóban tüzet raknak Európa gyönyörű tölgyfa ajtóiból, a politikai elit pedig leemeli nekik az ajtókat a zsanérokról.

Mindennek ismeretében lehet tehát megérteni azt a durva konfrontációt, amelyet Trump és Vance vívott Zelenszkijjel. Nem áll Oroszország oldalára a háborúban az, aki felismeri, hogy a hősiesen harcoló Ukrajnának nincs esélye a győzelemre. A háború 2022-es kirobbanása óta Orbán Viktor magyar miniszterelnök azt mondogatja, hogy Ukrajna nem nyerheti meg ezt a háborút, és az okot is megmondta. Természetesen Washington, Brüsszel és a nyugati média Putyin bábjaként emlegette Orbánt, de Orbán nem az országát közel fél évszázadon át megszállva tartó Oroszország iránti szeretetből mondta ezt. Egyszerűen csak realista volt.

Az álmok nehezen foszlanak szerte. Az ­európai vezetők által dédelgetett projekt, a szekuláris, progresszív, multikulturális paradicsom álma véget ért. Egy évvel ezelőtt a müncheni biztonsági konferencián összegyűlt európai vezetők barátságtalanul fogadták J. D. Vance szenátort, a NATO Ukrajna-politikájával kapcsolatos szkeptikus nézetei nem tetszettek nekik. Idén azonban Vance amerikai alelnökként tért vissza, és azt mondta a hallgatóságnak, hogy Európa biztonságára a legnagyobb veszélyt saját dekadens politikája jelenti, beleértve a politikai elit érzékenységét sértő szólásszabadság kriminalizálását.

Vance beszéde helyes és szükséges volt, de az európai vezetőket megdöbbentette. A müncheni biztonsági konferencia elnöke még nyilvánosan sírva is fakadt Vance szavai miatt. Nos, az európai elitek között ma még több a sírás, miután Vance és Trump a szentként tisztelt Zelenszkijt lerántotta a valóság talajára. De ahogy egyik barátom mondta a budapesti kocsmában: nincs más mód arra, hogy az európaiak végre felébredjenek ideológiai álmukból, és végre rákényszerüljenek, hogy a való világgal foglalkozzanak, ne pedig egy álomképpel, amelyet a világról magukban kialakítottak.

Akárcsak Európában, az Egyesült Államokat is régóta egy olyan politikai elit vezeti – bal- és jobboldali politikusok egyaránt, mind a kormányzatban, mind a magánintézményekben –, amelyet saját illúziói narkotizáltak. Ugyanazzal a logikával gondolkodnak, mint Ferenc pápa, aki fáradhatatlanul arra szólított fel, hogy Euró­pa és Amerika tárja szélesre a kapuit a migránsok tömegei előtt, miközben ő biztonságban és kényelemben él a Vatikán falai mögött.

A valóság azonban visszaharapott. Durva, csúnya, de megvan az az előnye, hogy valóságos. 

A valóság, amelyet Trump és Vance Zelenszkijjel való találkozásukkor az ovális irodában, illetve azzal párhuzamosan a müncheni biztonsági konferen­cián Európa arcába nyomott, az az, hogy ­Európa hosszú, amerikaiak által biztosított mézeshetei véget értek, nincs többé lógás a felelős kormányzás alól; ideje visszatérni az irodába és dolgozni.

A valóság, amellyel az amerikai vezetők az amerikai elitet ostorozzák nemcsak Ukrajnával kapcsolatban, hanem sok ügyben, az az, hogy a világ működéséről alkotott modelljük az örökké tartó háborúkkal, a nyitott határokkal, a woke-őrültségekkel már nem felel meg a célnak. Az új kormány nem fog többé ezekkel az elkoptatott hazugságokkal élni.

Most meglátjuk, hogy Európa vezetői fel tudnak-e nőni a Trump által rájuk rótt felelősséghez. Akarnak-e segíteni Ukrajnának abban, hogy tovább vívja megnyerhetetlen háborúját Oroszország ellen? Mert akkor nekik maguknak kell fizetniük érte. Hadsereget akarnak felállítani az „európai értékek” védelmére? Akkor jobb, ha megreformálják magukat, és olyan politikai és kulturális rendet teremtenek, amelyért a tényleges európaiak hajlandóak áldozatot hozni.

És legyünk őszinték: ezek az európai vezetők nem magukat választották meg. Többször is megszavazta őket az az európai közvélemény, amely szintén élvezte, hogy ebben az álomban élhet, amelyet Amerika tartott fenn azzal, hogy finanszírozta Európa védelmét. A felmérések azt mutatják, hogy az európaiak többsége Ukrajna pártján áll. Rendben. 

Ami nem tarthat örökké, az nem is fog. Európa valaminek a végéhez érkezett.

Hogy mi következik ezután, az az európaiakon múlik. Ahogy mindig is kellett volna lennie.

A szerző amerikai író, újságíró, a Danube Institute vendégkutatója