A hidegháború vége és a kommunizmus veresége – már a kínai kommunisták sem igazán kommunisták többé – örömujjongást váltott ki a nyugati hatalom csarnokai­ban. „A történelem véget ért!” – mondták a győztesek, és győzött a liberális demokrácia! És mégis, furcsa dolog történt. 

Ezt mindannyian megtapasztaltuk az elmúlt harminc évben, így Orbánnak nem kellett magyarázkodnia. Mégis érdemes megállni, és elgondolkodni azon, hogy mi áll a háttérben.

A szuverenitás kora

A globalizmus – amely fogalmilag a liberális demokráciát és a hiperkapitalizmust egyaránt magába foglalta – a határok lebontásán, a népek felbomlásán és a súrlódásmentes gazdasági csere útjában álló hagyományok feladásától függ. Maga a liberalizmus pedig, elszakadva attól a keresztény hittől, amelyből eredt, radikális individualizmussá vált – az egyén autonómiájának súrlódásmentes gyakorlása minden nem kiválasztott dologtól – és minden dolog áruvá tételévé.

Amikor Marx és Engels azt mondták, hogy a kapitalizmusban „minden, ami szent, meg­gyalázódik”, színpadiasan fogalmaztak, de nem teljesen tévedtek. Mint kiderült, miközben ez a forradalom a Nyugatot kiüresítette, a maradék nem akart részt venni benne. Vagy inkább azt a részt akarták, amely gazdaggá teszi őket – a kapitalizmust, bár a saját nemzeti előnyeikhez igazítva –, miközben elutasították a liberális ­demokráciát és a vele járó radikális individualizmust. Lehet, hogy a Nyugat el akarja ferdíteni magát, de a világ nagy része inkább ragaszkodik ahhoz, amit ismer.

Számunkra – mondta Orbán Balázs – a régi világrend érlelődése

Ez egy „realista” megközelítés, amely a hatalmat a világban olyannak ismeri el, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek az ideológusok szeretnék látni. Orbán Balázs beszédét hallgatva eszembe jutott George W. Bush második beiktatási beszéde, amelyet 2005-ben mondott, és amelyben az elnök a „kereszteshadjáratos” amerikai utópizmus erényeit dicsérte. „Világunk békéjének legjobb reménye a szabadság kiterjesztése az egész világon” – mondta akkor Bush, majd később: „az Egyesült Államok politikája, hogy minden nemzet és kultúra demokratikus mozgalmainak és intézményei­nek növekedését keresse és támogassa, azzal a végső céllal, hogy véget vessen a zsarnokságnak a világunkban”.

Ez volt az az elnök, aki az Egyesült Államokat a katasztrofális iraki háborúba vezette, amely destabilizálta a Közel-Keletet, és Irán szövetségeseinek kezébe adta az országot. Ez volt az az elnök, akinek kormánya amerikai vért ontott és kincseket áldozott az iraki és afganisztáni liberális ­demokráciák kiépítésére tett sikertelen és abszurd kísérletekre. A washingtoni konszenzus mégsem tanult semmit ebből a történelemből.

Beszédes, hogy Dick Cheney, Bush alelnöke és a kormányzaton belül az USA héja politikusainak leghatalmasabb szószólója nemrég a nyilvánosság előtt is támogatta a demokrata Kamala Harrist az idei elnökválasztáson. A Demokrata Párt most a háború pártja, és még mindig magukkal tudják rántani a Trump-ellenes republikánusokat. A washingtoni konszenzus lehet, hogy öreg és törékeny, de még mindig van tartása.

Egyetlen vezérelv a nemzeti érdek

Orbán Balázs szerint a Nyugatnak három fő szempontot kell szem előtt tartania, amikor a szuverenitás korában meghatározza a cselekedeteit: Az ideológiai háborúk befejezését. 

(Bizonyára tudta a miniszterelnök politikai stratégája, hogy hallgatóságában számos amerikai héja ül, akik még mindig elkötelezettek az ukrán ügy mellett. Jó, hogy ezt a kihívást egy baráttól hallhatták, még ha Budapestre kellett is jönniük, hogy megkapják.)

Orbán hozzátette, hogy újra fel kell fedeznünk a fenntartható béke megteremtésének képességét: Vége az ideológiai alapú gazdasági döntéseknek. 

 Az Egyesült Államok például, miután az elmúlt három évtizedben ipari bázisának nagy részét külföldre exportálta, most a hazatelepítés felé halad. Ezzel szemben Magyarországon, amely jóval kisebb, „gazdasági semlegességre kell törekednünk. Ez azt jelenti, hogy nem válogathatunk abban, hogy ki akar Magyarországon befektetni”.

A Fidesz-kormány alatt Magyarország Kína felé fordulásáról beszélt. Orbán udvariasan fogalmazva azt akarja mondani, hogy az Egyesült Államoknak fel kell hagynia azzal, hogy szövetségeseit olyan politikák elfogadására kényszerítse, amelyek Amerika ­érdekeit szolgálják, de a sajátjukat nem. Ki kell tartani a társadalmi kohéziót elősegítő hagyományos értékek mellett. Ellenkező esetben – mondta Orbán – „társadalmaink olyannyira meg­gyengülnek, hogy nem leszünk képesek versenyezni a világ más részeivel”.

Ez a három hagyományellenes ügy vált kulcsfontosságúvá a washingtoni establishment és szövetségesei konszenzusának előmozdításában Brüsszelben és más európai fővárosokban. Magyarország – mondta – megérezte ellenségességük súlyát, amiért ellenállt a nemzeti szuverenitás védelme érdekében, mind politikai, mind kulturális téren.

Bár Orbán nem erőltette a témát, tekintve a washingtoni intézmények és az amerikai média megvetését Magyarországgal szemben – amely úgy mutatja be, mint egy csontot a torkán, amely megakadályozza, hogy egész Európa lenyelje az Egyesült Államok vezette liberális hegemóniát –, a hallgatóságban néhány amerikai meglepődhetett azon, amit hallott. Amint azt a Magyarországra látogató amerikai konzervatívok egyre növekvő áradata megtanulta, a magyarok országa nem egy kriptofasiszta diktatúra, hanem rágalmazzák és büntetik, amiért volt mersze kiállni önmagáért és az életmódjáért.

 – hangsúlyozta Orbán Balázs, majd hozzáfűzte: 

Óriási az amerikai elnökválasztás tétje

A közelgő amerikai elnökválasztás tétje nem is lehetne nagyobb, állapította meg Orbán, nemcsak Magyarország, hanem az egész Nyugat számára. A szókimondó tory politikus, Lord David Frost utólagos megjegyzéseiben visszhangozta Orbán beszédét, mondván: mi Nyugaton úgy működünk, mintha a világ nem változott volna meg, és az 1990-es évek amerikai hiperhatalmának egypólusú pillanata még mindig érvényben van. A konzervatív pártoknak – mondta – „mindezzel kapcsolatban realitásra kell jutniuk”.

Úgy értette, hogy a jobboldali pártoknak fel kell vállalniuk a szuverenitást, és a kapitalizmus kemény éleit úgy kell ­mérsékelniük, hogy az állami politikán keresztül kezelik a gazdagok és azon hatalmas számú polgártársaik közötti növekvő gazdasági szakadékot, akiknek a jövedelme stagnál, vagy akár az anyagi bizonytalanságba, sőt a szegénységbe csúsznak.

Mindez nagyon is trumpista – pontosabban ez az a posztliberális politikai szemlélet, amelyet J. D. Vance, Trump jelöltje intellektuálisan mélyebben megfogalmazott, a jelenlegi washingtoni establishment legnagyobb aggodalmára.

A geopolitikai realizmus a Danube–Heritage konferencia első napján erőteljesnek ígérkezett, és nekünk, posztliberális konzervatívoknak örömteli volt hallani, hogy nézeteinket a jövő útjaként jellemzik. A neves amerikai konzervatív újságíró, John Fund mégis felszólalt, hogy a délelőtti beszédek, nos, a realista szemléletet árnyékolják be.

A Donald Trump belső köreivel jó kapcsolatban álló Fund kijelentette, hogy ellenzi Kamala Harris elnökségét, és figyelmeztetett, hogy a 78 éves republikánus kihívó a hozzá közel állók szerint szellemileg lelassult, és egyesek úgy vélik, poszttraumás stresszbetegségben szenved a nyári merényletkísérlet miatt. Fund szerint Orbán Viktor miniszterelnök döntése, hogy mindent Trump győzelmére tesz fel, észszerű volt. De a politikai rea­litásokat és Trump nyilvánvaló mentális hanyatlását figyelembe véve – különösen azt, hogy milyen könnyen elvonják a figyelmét ostoba ügyek a kampányolásról – Fund „legfeljebb ötvenszázalékos esélyt” adott Trumpnak a novemberi győzelemre.

És ha Trump veszít? Az amerikai nem riadt vissza attól, hogy kellemetlen híreket közöljön magyar barátaival. 

Mint figyelmeztetett, Harrisnek, amennyiben elnök lesz. „két szava lesz önöknek, és ezek nem a »boldog születésnapot!« lesznek”.

A szerző amerikai író, a Danube Institute vendégkutatója, a Network Projekt vezetője